2020. november 8.
Tóth Gábor
 

A negyven év felettieken is múlik, hogy elfogy-e a magyar – cselekedni kell

Fontos lenne, hogy a 40 év felettiek is kaphassanak Babaváró hitelt. Ha ez a generáció végképp kilép a szülőképes korból, nincs több esélyünk - fogalmaz lapunknak adott interjújában dr. Benda József szocializáció kutató, társadalompedagógus. Interjúsorozatunk utolsó részében nemcsak a problémát, hanem a megoldási javaslatokat is vázolja a szakember.

Az első beszélgetés ide, a második ide kattintva olvasható.

– Milyen „mentőövek” lehetségesek? Vannak-e olyan demográfiai tartalékok, melyeket nem használt ki az ország?

– 2015-ben jelent meg könyvem A szakadék szélén címen. Itt jelent meg először, hogy van egy utolsó remény arra, hogy elindítsuk a hiányzó „harmadik születési hullámot”. A nagy létszámú „B” generáció, az úgynevezett „Ratkó-unokák” akkor 35-40 évesek voltak, de már közeledtek a termékenységi kor felső határához. A negyven év körüli hölgyek akkor 80-90 ezren voltak. Kézenfekvőnek tűnt, hogy ha a 35-40 éveseket meg tudjuk támogatni, akkor még egy harmadik születési hullám elérhető, sajnos ez azonban nem történt meg.

A könyv megjelenését követően több mint 200 önkéntes szakértő heroikus munkát végzett, hogy megtaláljuk az életképes és hatékony megoldásokat a problémára.

Azóta több, mint 90 konferenciát és workshopot tartottunk, hat tanulmánykötetünk jelent meg, összefoglaló művünk a Jövőnk a gyermek címmel kapható, tovább tárgyaltunk minden elérhető felső vezetővel, hogy megoldást találhassunk az egyre fontosabb problémára.

Újszülött édesanyjával. Képünk illusztráció (Forrás: Pixabay.com)

Sajnos a kormányzat annak ellenére sem használta ki ezt a lehetőséget, hogy éppen ebben, a B-generációs korosztályban duplázódott meg a szülő nők száma. Sőt életkoruk miatt már a Babaváró hitelt sem kaphatják meg. Eltelt öt év, ez a generáció ma már 45 éves és nem fog tömegesen gyermeket vállalni. Évente pedig 60-70 ezer fővel csökken a szülőképes korú nők száma. A mostani 35 évesek már csak 55 ezren vannak, az utánuk jövő korosztály pedig már csak 35 ezres! Ebből adódik, hogy rohamos születésszám-csökkenés várható a következő években. Ennek kompenzálása nélkül – ha nem születnek meg végre a radikális intézkedések – népességünk visszavonhatatlanul megindul a kipusztulás felé!

– Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a gyermekvállalási trend pozitív irányba változzon?

– Meg kell érteni, hogy mit szeretnének a fiatalok, hiszen csak olyan családpolitikának van esélye, ami a fiatalok vágyaival, elképzelésével egyezik. Azt állapítottuk meg, hogy a 35 év fölöttiek körében a médiában erőltetett mantra, mely szerint a „fiatalok karriert szeretnének”, nem igaz. Talán inkább az őket követő negyedik generációra lehet ez majd jellemző, amit mi még nem vizsgáltunk. Ebben a korcsoportban a fiatalok csupán öt százaléka szeretne úgynevezett „karriert” építeni.

A döntő többség, ahogy említettük, családban gondolkodik.

A karrierépítés egyébként is félrevezető, hiszen az emberek többsége – férfiak és nők egyaránt – nem tud kimagasló eredményeket elérni a munkájában, kevesen kerülhetnek magas beosztásba. A magyarok többsége egyszerű alkalmazottként vagy három műszakos szalagmunka mellett dolgozik, melyet nem lehet karriernek nevezni.

– Össze lehet egyeztetni a családot és a munkát?

– Ez a generáció ezen dolgozik, a megkérdezett fiatalok 70 százaléka összhangban szeretné látni a munkahelyi és a családi feladatokat. Ez két gyermekig nagyobb feszültségek nélkül még működik, összeegyeztethető. Három gyermektől azonban ez már nem megoldható, számos problémával, logisztikai kihívással szembesülnek a szülők. Négy gyerek mellett pedig a két keresős családmodellre nincs jó megoldás. Az egyik szülő már nem tud külső munkát is végezni.

A kutatások szerint ennek a generációnak a 25%-a szeretne a családjának élni és sok gyermeket felnevelni. Ez egy masszív társadalmi réteg, amelyik sokgyermekes családban képzelné el az életét.

Régen is volt ilyen, mára azonban minimálisra csökkent ennek az esélye, mert nem tudnak megélni egy fizetésből. 4-8 gyerekes család ma már alig van. Érthetetlen, hogy éppen az a családcentrikus társadalmi csoport van ma diszkriminálva. Ezt a réteget kellene segíteni abban, hogy a hivatásukat betölthessék.

Ha valóban több gyermeket szeretnénk, a megoldás az, hogy engedjük ezeket a fiatalokat, hogy a családjuknak éljenek! Hozzanak létre nagycsaládokat és önálló társadalmi szektorként kellene őket kezelni, mint nagycsaládosok.

Őket kell minden eszközzel támogatni, mert ők az ország megmaradásának letéteményesei. Ők vállalnának gyermekeket, csak a lehetőségeket kell biztosítani a számukra. Erre a célra dolgozta ki az Gyermek és Családbarát Magyarországért Alkotó Műhely a Hivatásos Szülők életpálya modellt (HISZÜK program, www.plusz1baba.hu).

Kéz a kézben. Képünk illusztráció. (Forrás: Pixabay.com)

Fel szokott merülni, az úgynevezett „megélhetési” gyermekvállalás kérdése, vagyis, hogy ne a mélyszegénységben élő rétegeket hozzuk helyzetbe, mert az egészséges és jól szocializált gyermekek felnevelése volna a cél. A HISZÜK program kidolgozásakor erre is gondoltunk. Nem alanyi jogú támogatásról van ebben szó, hanem munkaviszonyról. És miként minden munkaadó megteszi, a belépési kritériumok ilyen esetben is megszabhatók.

– Mennyire lehet nagycsaládokkal tervezni egy munkaalapú társadalomban?

– Az alapkérdés az, hogy mit tekintünk munkának. A gyermeknevelést és más gondozási feladatokat ma „láthatatlan munkának” csúfolják, miközben a nemzetközi felmérések szerint ez termeli az országok GDP-jének 30%-át. Ez a liberális felfogás hobbinak, passziónak tekinti mindezt, holott a kiművelt emberfők felnevelése egyre hosszabb ideig tart és egyre többe kerül a családoknak. A fenntartható fejlődés érdekében újra kell definiálni a fogalmakat.

Ma néhányan még mindig azt támogatják, hogy a kisgyermekes anyák külső munkahelyeken is dolgozzanak. Ennek árát a következő generáció fogja kifizetni, ahogy ezt az elmúlt évtizedekben megtapasztaltuk. Egyrészt a további gyermekek születése ellen hat, másrészt láttuk, hogy a csecsemők elhanyagolása horribilis társadalmi költségekkel jár a rákövetkező évtizedekben, amit még senki nem számolt ki.

Egy gyermek felnevelése 18 éves koráig 27 ezer munkaórába és a különböző kalkulációk szerint 30-40 millió forintba kerül.

El kellene mozdulnunk a fenntartható fejlődés irányába, és egyensúlyba helyezni a pillanatnyi gazdasági érdekeket a jövő generáció egészséges felnevelésének érdekeivel. Akik a „megélhetési gyermekvállalástól” félnek, ne felejtsék el, hogy – számos intézkedés ellenére – még mindig rajtuk van egyben a legnagyobb teher, miközben a sokgyermekes családokon múlik a népesség fennmaradásának biztosítéka.

A nagycsaládok elszegényedése – közgazdasági értelemben – a humánerőforrás szűkített újratermelését jelenti. Az egészséges populáció felneveléséhez szükséges anyagi és szellemi erőforrások hiányában törvényszerűen leépül az ország humán vagyona.

Ha valóban szeretnénk fordítani a trenden, meg kell teremteni a nagycsaládok működéséhez szükséges társadalmi feltételeket.

Korábban soha nem volt olyan, hogy két felnőtt emberre lett volna terhelve három-négy-öt gyermek felnevelése, mert több generáció élt együtt. Sok felnőtt nevelt sok gyermeket, ami ma lehetetlen. Nincsenek meg hozzá sem a lakások, sem a bérek, sem a közösségek, dolgozni kényszerülnek még a nagyszülők is. Két felnőtt ember pedig nem tud három-hat gyermeket külső segítség nélkül felnevelni. Szükség van hozzá a gazdasági háttér mellett a szélesebb közösségi támogatásra is.

Egygyermekes család. Képünk illusztráció. (Forrás: Pixabay.com)

– Mennyi gyermek születik ma – és mennyinek kellene születnie?

– 2019-ben 89 200 gyermek született, most ez a Családvédelmi Akciótervnek köszönhetően – időarányosan – emelkedett 3000 gyermekkel. Előreláthatóan 90 000 körüli gyermek fog ez évben is megszületni, amely ugyan növekedés, de sajnos nagyon csekély. A Magyar Nemzeti Bank szerint is évi 110 000 gyermeknek kellene születnie ahhoz, hogy fenntartható legyen egy 9 milliós ország, ettől azonban nagyon-nagyon messze vagyunk.

– Van olyan program, amellyel gyorsan lehetne ezen változtatni?

– Legalább 10%-kal növelni kellene a születések számát az elkövetkező években.

Ha most megkapná a negyven fölötti generáció a Babaváró hitelt – mert ez a legnagyobb generáció, aki vállalhat még gyereket – az jelentős változást idézhetne elő.

Sajnos az életkoruk miatt éppen azok vannak kizárva a támogatásból, akik a legtöbb gyermeket tudnák adni az országnak. Fontos lenne, hogy a 40 év felettiek is kaphassanak Babaváró hitelt. Ha ez a generáció végképp kilép a szülőképes korból, nincs több esélyünk.

Ma 28 500 forint a „főállású anyaságért” kapható juttatás – ez nem méltányos, amikor a minimálbér 161 ezer forint.

El kellene indítani az általunk kidolgozott Hivatásos Szülők életpálya modellt, ami egy rendes átlagbért kínálna a családnak a harmadik gyermek megszületésekor, ezáltal lehetővé válna az édesanyák otthonmaradására, ami további gyermekek születését eredményezhetné. Egy ilyen támogatás sokkal gazdaságosabb a bölcsődék építésénél és fenntartásánál. Ahhoz, hogy eredményt lehessen elérni, még ebben az évben döntéseket és intézkedéseket kell hozni, melyekkel elérhető lenne, hogy a következő évtől ugrásszerűen növekedjen a születésszám az országban. Így akár tízezerrel több gyermek is születhetne a következő évben. Most ezt az ugrást még végre lehet hajtani, később viszont nem, mert drasztikusan le fog csökkenni a szülőképes korosztály létszáma.

Forrás: vasárnap.hu

2020. október 31.
Tóth Gábor
 

dr. Benda József: Európának nincs alternatívája a populáció leépülése ellen

„Ráadásul az újabb generációk egyre kevésbé tisztelik az életet, nem kívánnak gyermekeket vállalni” fogalmaz dr. Benda József, a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztályának vezetője, a Gyermek és Családbarát Magyarországért Alkotó Műhely (CSAM) ügyvezetője. Az előző, vele készített interjúnkban a gyermekszületések drasztikus csökkenéséről beszélgettünk, hiszen mára 90 ezer alá esett az újszülöttek száma, mely egy 6 milliós ország utánpótlását fedezhetné – ez pedig az ország gazdasági, kulturális leépüléséhez és akár további területvesztéshez vezethet.

– Hogy látja, mi lehet az oka annak, hogy évtizedek óta nem érjük el a társadalmi reprodukcióhoz szükséges gyermekszámot?

– Kulcskérdés ennek a rendkívül bonyolult folyamatnak a feltárása, hiszen az ok-okozati lánc megértése nélkül nem tudjuk a problémát megoldani. A bajok gyökerei igen mélyen vannak és számos – sokat emlegetett, mégis felszíninek tűnő jelenség – elfedi az eredeti okokat. Szokták emlegetni például magyarázatként „a fiatalok értékrendjének a megváltozását”, de nem teszik fel a kérdést:

miért változott meg az értékrend?

Pusztán adottságnak, kortünetnek tekintik. Hasonlóképpen emlegetik a „modernizációt”, a „fogamzásgátló tablettákat”, „a párválasztás kitolódását”, vagy „a nők karriervágyát”, de nem vizsgálták meg, hogyan történt ez, kinek az érdeke, mi van, mi lehet mindezek hátterében? Pedig ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása nélkül, úgy vélem, hogy

sem Magyarországon, sem Nyugat-Európában nincs alternatívája a populációk leépülésének, a kultúrák visszavonhatatlan pusztulásának.

„Ha nem találunk alternatívát, a kultúránk elpusztul.” (Fotó: Táborosi Norbert)

– Hogyan jutott erre a megállapításra? Mikor kezdett el foglalkozni a hazai demográfiai válság okaival?

– Évtizedeken át szocializációkutatással, iskolafejlesztéssel foglalkoztam. Az 1980-as évek elején, iskolalátogatásaim alkalmával találkoztam először egy furcsa jelenséggel, amelyet harminc évvel később, a demográfiai kutatásokban elmélyülve értettem csak meg. Akkoriban lettem figyelmes arra, hogy a 6-7 éves korosztályban, két-három év leforgása alatt, megtöbbszöröződött a magatartászavaros gyermekek száma. A jelenség országos méreteket öltött, ezért 1986-ban hatról hét évre emelték a beiskolázási korhatárt. Szerettem volna ezt a folyamatot megérteni.

Mivel a pszichológusok álláspontja szerint az elsődleges szocializáció a családban történik, ezért megvizsgáltam, mi történt ezzel a generációval kisgyermekkorában.

1975-1985 között, amikor ők születtek, lényeges változás azonban nem történt. Tovább kutattam és a nagyszülőkhöz jutottam el, akik 1950 és 1960 között születtek. Egy transzgenerációs, interdiszciplináris metszetben sikerült értelmezni a folyamatot. A fejlődéslélektani, társadalomtörténeti, szocializációelméleti és az epigenetikai kutatások összevetése döbbenetes eredményt mutatott.

A családok életfeltételei az 1950-es évektől gyökeresen megváltoztak.

– A Rákosi- és a Kádár-korszak embertelensége tönkretette a családok természetes szerepköreit?

– Ahogy az előző beszélgetésben is szóltam róla, az édesanyák tömeges munkába állítása és a csecsemők intézményekbe helyezése a kapcsolati kultúra megváltozását eredményezte, amely generációkon keresztül, a mai napig számos területen érezteti hatását. Ennek nyomán jöttem rá arra, hogy ez a folyamat eredményezhette a második generációban a 6-7 évesek iskolai magatartás zavarait, amely először a beiskolázási korhatár felemeléséhez, iskolapszichológusi hálózat kialakításához, később egy egész tünetegyüttes beazonosításához (SNI: Sajátos Nevelési Igény, BTMN: beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézség) vezetett.

Továbbá ez mutatkozhat meg a korábban emlegetett olyan másodlagos tényezőkben, mint az értékrend, a mentalitás megváltozása, a „karriervágy” előre törése és a gyermekvállalási hajlandóság csökkenése is.

A kisgyermekkori kötődési traumák ugyanis epigenetikai változásokat idéznek elő, amelyek nemcsak a másodlagos szocializációs folyamatokat befolyásolják az iskolában, hanem a felnőttkori társas kapcsolatok alakulását is.

Budapesti bölcsőde, 1955. (Forrás: Fortapan.hu)

– A három generáció között hol tapinthatóak ki a legfőbb különbségek?

– A második, „B”-generáció 1970 és 1990 között született. Aki nem élhette meg csecsemőként azt a gondoskodást, – anyai szeretetet, a testközelséget – a pszichológusok szerint nem is tudja továbbadni a saját gyermekeinek. E generáció ilyen módon már halmozott kötődési deficittel nevelkedett. Ők kerültek az 1980-as évektől iskolába, azóta tapasztaljuk az egyre szélesebb rétegeket érintő magatartás-, és teljesítményzavarokat. A kutatások során azt is megfigyeltük, hogy a kisgyermekkori kötődési zavarok társadalmi hatása több területen is megmutatkozik.

Minél többen kerülnek idejekorán bölcsődékbe egy nemzedéken belül, az idegrendszeri alapú magatartászavarokon túl, úgy nő a gyógypedagógiai ellátottak, sőt a fiatalkorú elítéltek száma is, ami már idegrendszeri elváltozások tömeges megjelenését mutatja.

Ez a nemzedék – akik 2020-ban 30-50 évesek – már nem is kötött házasságot, miközben folyamatosan emelkedett a válások száma, és ahogy a harmadik születési hullám elmaradásából láthatjuk, nem hozta létre a saját utódait!

Míg 1954-ben és 1976-ban még vannak demográfiai csúcsok, addig ez a harmadik csúcs, mely 1998 körül lett volna esedékes, már teljesen hiányzott!

Bölcsőde, 1961. (Forrás: Fortepan.hu)

Ennek a folyamatnak az interdiszciplináris, sokoldalú és minden lényeges szempont vizsgálatára kiterjedő feltárása egy nagyszabású kutatóintézeti feladat lenne. Itt egy olyan nézőpont szükségességére szeretnénk felhívni a figyelmet, amely nemcsak, hogy nemzetközi érdeklődésre tarthatna számot, de alkalmasnak mutatkozik arra is, hogy a mikrotörténések bázisán feltárja és értelmezze azt a hosszú társadalmi folyamatot, amely a nyugati világ népességcsökkenésének megértéséhez is elvezethet.

– Mi okozta az európai népességcsökkenést?

– Úgy vélem, hogy az alapvető ok az úgynevezett „ősbizalom” kialakulásának hiánya, ami a csecsemők túl korai elválasztásának az eredménye. Tömegek maradtak – maradnak ma is – magukra életük első, és ebből a szempontból meghatározó évében. XIII. Leó pápa a Rerum novarumban így ír:

„Amikor a szocialisták a szülők gondviselését mellőzve az állam gondviselését sürgetik, a természetjog ellen vétkeznek azzal, hogy megbontják a családi szervezetet.”

Ebből adódik az, hogy az újabb generációk egyre kevésbé tisztelik az életet, nem kívánnak gyermekeket vállalni, illetve nem születnek meg „a vágyott gyermekek”. Ez az értékrendbeli váltás pedig azzal jár, hogy

négy-öt generáció alatt – ahogy Bogár László professzor úr fogalmaz – „kivezetjük magunkat a történelemből”.

Máté evangéliumában is olvashatjuk: „Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul”. Ha egy országban a munka, a pénz, az önérdek fontosabbá válik a szerető családnál, egymás támogatásánál, szolgálatánál, a gyermekeknél, vagyis az emberi életnél, akkor az ország jövője belátható időn belül véget ér.

Óvoda 1954-ben. (Forrás: Fortepan.hu)

– Igaz az az állítás, miszerint a gyermeket vállalni tudó generációk önzőbbé váltak, hogy kompenzálják a gyermekkorban meg nem kapott szeretetet?

– Így van, ez történik. Erich Fromm írja meg „A Szeretet művészete” című könyvében, hogy a szeretethiány az önbizalom hiányához vezet, amelyet különböző függőségekkel kompenzálunk. Ezek közé tartozik a közismert alkohol- és szerencsejáték-függőség, de ide sorolja a magamutogatást, a pénz- és hatalomfüggőséget, az önérvényesítő erőszakot is.

Az érett személyiség képes csak törődést kimutatni, felelősséget vállalni, tiszteletet adni másoknak, amelyek az egészséges társadalom működéséhez szükséges alapértékek.

Ehhez az kell, hogy életünk első évében megélhessük azt, hogy „azért szeretnek, mert vagyok”. Azt, hogy édesanyám számára én vagyok a legfontosabb. Nem hagy magamra, nem megy el, velem foglalkozik, amíg erre szükségem van. Akkor tudnak kifejlődni idegrendszerünkben a szociális viselkedés agyi struktúrái, ha életünk első évében ezt megkapjuk.

Ezért fogalmazza meg a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia „Megújulás a szeretetben” című utolsó körlevele: „Az első életévben az állandó anyai jelenlét biztosítja a legjobban a csecsemő idegrendszerének, érzelmi életének teljes körű, zavartalan fejlődését. Az Egyház és a társadalom különleges összefogására van szükség ahhoz, hogy a gyermek számára szükséges gondoskodást megkapja. Meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy lehetőség nyíljon az édesanyák otthon maradására és a személyes törődés kereteinek, a nagycsaládos életpályamodellnek a kiteljesítésére.”

Interjúnk a demográfiai válság esetleges megoldásáról szóló javaslatokkal a jövő hét szombaton folytatódik.

Forrás: vasárnap.hu

2020. október 20.
Benda József
 

Javaslatok a demográfiai helyzet kezelésére

Összhangban a gazdasági előre jelzésekkel úgy látjuk, hogy kiterjedt és mélyreható társadalmi átalakulás előtt állunk, amely - a gazdaság mellett - számos más szektort érint. Hogyan tovább Magyarország? A már eddig is súlyosnak tekinthető demográfiai válság tovább mélyül, és elveszítjük a kontroll utolsó lehetőségét, vagy megnyílhatnak új utak a gyermekek születésének ösztönzésére?

Gyermek és Családbarát Magyarországért Alkotó Műhely szakértői a gazdasági szempontok mellett szeretnék a népesedés problémáját is az „újraindítás” fókuszába helyezni, és feltárni azokat a lehetőségeket, amelyeket a jelenlegi helyzet felkínál a társadalmi alrendszerek működésének újragondolására.

Úgy véljük, ha társadalmunk egészének a fejlődéséhez rendelkezünk egy vonzó jövőképpel, szinergiába rendezhetők az eddig egymással versenyhelyzetben lévő olyan alrendszerek, mint gazdaság és a gyermekvállalás, a népegészség ügye vagy a társadalmi bizalom. A társadalom kivezetése a válságból egy holisztikus, szélesebb spektrumú megközelítéssel hatékonyabban és nagyobb megelégedési szinttel történhet.

Úgy véljük, hogy a gazdaság újraindítását célszerű volna a demográfiai következményekre való kitekintéssel tárgyalni.

Alkotó Műhelyünk első sorban a demográfiai következményeket és lehetőségeket vizsgálja.

Üdvözöljük, hogy a kormány azonnal bejelentette a gyes, a gyed, és gyet meghosszabbítását, azonban a családok védelme és biztonságának megteremtése érdekében további lépéseket is szükségesnek tartunk. 

Mivel több mint százezer munkahely szűnt meg országszerte, ez széles társadalmi rétegek számára okoz létbizonytalanságot, amelynek – célzott beavatkozások nélkül – erőteljes demográfiai következményei is lehetnek, és ez – az elmúlt hónapok javuló tendenciái ellenére - megtorpanást, illetve a demográfiai válság további elmélyülését is eredményezheti.

Az egzisztenciális félelmek, a munkahelyek elvesztése tovább növelheti az abortuszok számát, és egyre messzebb kerülhetünk az MNB által kívánatosnak tartott 110 ezer gyermek megszületésétől.

Ha nem csak a veszélyek elhárításában gondolkozunk, hanem úgy értelmezzük a helyzetet, hogy a tömeges munkahely-elvesztéssel járó válság, akár segíteni is tudná a gyermekvállalást, még fel is használhatnánk a válságot egy újabb gyermekszületési hullám elindításához.

A megoldások

Kutatásaink szerint a fiatalok 25 százaléka szeretne több gyermeket felnevelni és csak a családjának élni, amit eddig nem tehetett meg, mert a gazdaságnak szüksége volt a női munkaerőre. Ha ezt a réteget most meg tudnánk támogatni az amúgy is kényszerű otthon maradásban, és (gyermekszám alapján) biztosítanánk 10-15 évre az anyagi biztonságukat, el tudnánk hárítani a gyermekvállalás egyik akadályát, ami hozzá járulhatna a kívánt gyermekek megszületéséhez.

A főállású anyaság intézményének bevezetése, a 2018-as nemzeti konzultáció alapján, széles körű társadalmi támogatottságot élvez.  

Három-négy gyermek otthoni ellátása az első években időigényes feladat, teljes embert kíván, amit nem lehet intézményekkel kiváltani. Ha mégis erre kényszerülnek az édesanyák, sem teljes értékű munkavállalók, sem anyák nem lehetnek, és a gyermek is megsínyli a kényszerhelyzetet. A pszichológiai kutatások szerint a kellő szülői odafigyelés és jelenlét hiánya olyan hosszú távú, transzgenerációs következményekhez vezet, amelynek a társadalom számára mentális, egészségügyi, versenyképességi kockázatokat jelent.

A gazdaság átalakulása, újra rendeződése miatt a gyermeknevelésre fordított munkaidő nem fog hiányozni a gazdaságból, és családok sora állhatna önként a nemzet megmaradásának szolgálatába, miközben a társadalom mentálisan egészségesebb irányba fordulhat.

Az otthon végzett „láthatatlan” munka gazdasági tényezőként való elismerése (beárazása), hatalmas erőforrásokat tudna felszabadítani a piacbővítés tekintetében is. Ahogy a Magyar Nemzeti Bank Versenyképességi programja egyértelműen megállapítja, a gyermekek születése és felnevelése, a belső piac bővítésének egyik eszköze, a sikeres gazdasági felzárkózás meghatározó tényezője.

A „Hivatásos Szülők” életpályamodell sikeres bevezetéséhez szükséges a keretfeltételek szabályozása, amelynek részletes kidolgozását szakértői csoportunk megkezdte.

Az MKT Demográfiai Szakosztály, a Gyermek és Családbarát Magyarországért Alkotó Műhely szakértői, a Magyar Nemzeti Bank munkatársaival együttműködésben hosszú ideje foglalkoznak e kérdésekkel, és kiérlelt kutatásokkal, tanulmányokkal rendelkeznek a szabályozás és a költségvetési hatások tekintetében, amelyeket igény esetén fel tudunk ajánlani hasznosításra.

A fő javaslat mellett számos egyéb megoldáson is dolgoztunk, amelyek a gazdaság újraindítása és a demográfiai szempontok összekapcsolásában fontosak lehetnek. Ezek közé tartoznak a fiatalok lakhatásának megoldása, a távmunka, a részmunkaidő és a nyugdíjrendszer szabályozásának témái, az önkormányzatok szerepvállalása, az életkezdet biztonsága és mások.

Konkrét javaslatok a gazdasági és a demográfiai szempontok egységes kezelésére

  1. Javasoljuk a „Babaváró hitel” felső korhatárának eltörlését, mert a legnépesebb korosztályok ma ki vannak zárva e lehetőségből.
  2. A 3 és több gyermekes, eddig munkaviszonyban levő szülők részére – ha további gyermeket vállalnak - a „Hivatásos Szülők” életpálya modell bevezetését, amely méltányos jövedelemmel lehetővé teheti a nagy családok biztonságának megőrzését
    • Ezzel egy szabályozott létszámú „nagycsaládos” társadalmi alszektor létre hozását, amely meghatározott protokoll alapján munkaviszonyt jelenthet egy társadalmi csoportnak.
    • Az életpálya modell keretében a nagycsaládoknak biztosított jövedelmet „gyermek kártya” segítségével lehetne kiutalni, amely csak meghatározott körzetben és termékcsoportokra költhető el, ami szinergikusan segítené a helyi KKV-k, az ipar, a mezőgazdaság és a kereskedelem, piacának bővülését, újraindítását.
  3. A megyei önkormányzatok (Megyei Önkormányzatok Országos Szövetsége) bevonását javasoljuk a demográfiai krízis helyi stratégiáinak kidolgozásába, hiszen ők közvetlen közelről találkoznak a problémával, de nincs ráhatásuk a megoldásra.
Forrás: növekedés.hu
 
2020. 10. 10.
Tóth Gábor
 

„Kísérletezésre nincs idő, különben hatmilliós ország leszünk!”

Benda József szerint a gyermekvállalásnak ma mindennél fontosabbnak kellene lennie.

„Kísérletezésre és próbálkozásra már nincs idő – a jelenlegi, 90 ezer körüli éves születésszám csupán egy hatmilliós ország utánpótlását fedezi” – nyilatkozta lapunknak adott interjújában dr. Benda József szocializáció kutató, társadalompedagógus, akivel a magyarországi népesedési problémák gyökereiről beszélgettünk.

– Mikor kezdődtek el Magyarországon a népesedési problémák?

– Először is meg kell emlékeznünk a százéves trianoni évfordulóról. Az első világháború tájékán indult meg az első jelentős lejtmenet a gyermekszületések számában, hiszen az 1914-es, 270 ezres születésszám a következő 15 évben, az 1930-as évekre 180 ezer körülire apadt. Ennek az egyik oka nyilvánvalóan a nemzeti trauma és annak számos következménye volt.

Amikor az 1930-as években a népi írók (Illyés Gyula, Kodolányi János és mások) felhívták a kormányzat figyelmét a fogyatkozó gyermekszámra, elindították az erőteljes hatású ONCSA-programot (Országos Nép- és Családvédelmi Alap). Mivel a legfőbb oknak a birtokelaprózódást látták, különféle intézkedésekkel – mint pl. földosztás, földbérlet, lakásprogram, gyermektelenségi adó – sikerült megállítani a születésszám csökkenését.

Élve születések – 1876-2016 (Forrás: dr. Benda József)

A grafikonon jól látható, hogy megindult egy lassú emelkedés, és 1945-ben már 31 ezerrel több, 211 ezer gyermek született, a második világháborús veszteséget kiheverve pedig 1954-ben további 12 ezer gyermek születésével elértük a csúcsot. A háborút követően más országokban is megfigyelhető volt egy sajátos „baby boom” jelenség. Nálunk ezt az akkori Ratkó Anna nevéhez kötik, bár – véleményünk szerint – ez az emelkedés inkább a korábbi trend folytatásának tekinthető.

Azért nevezik ezt az időszakot a közbeszédben – véleményünk szerint tévesen – „Ratkó korszaknak”, mert 1953-ban az általa jegyzett törvény (átmenetileg) visszaállította az abortusz tilalmát.

Női munkások egy győri üzemben, 1951 (Forrás: Fortepan.hu)

– Tehát az 1954-es csúcsot követően csökkenni kezdett a gyermekvállalások száma?

– Igen! 1954 után a születések száma drasztikusan csökkent – nyolc év alatt szinte megfeleződött. Megvizsgáltuk, mi lehetett ennek az oka. Számos tényező közül kiemelnék kettőt, amelyek a legjelentősebbeknek tűnnek, és ma is érvényesek.

A kevésbé ismert tényezők közé tartozik az iskoláztatás fokozatos kiterjesztése is. Az adatokból egyértelműen kiolvasható, hogy minél magasabb valakinek az iskolai végzettsége, annál kevesebb gyermeket vállal.

Ennek oka nem csupán az iskolákban eltöltött évek számával (a gyermekvállalás későbbre tolódásával) függ össze, hanem az ott elsajátított tananyaggal is.

A második világháború után a családi életre nevelés tantárgyat kivették a tantervből, ami a mai napig csak esetlegesen kerül az oktatási anyagba. Mit tanulnak ma a gyerekek a családról? Csak itt-ott, elszórtan találkoznak vele a szépirodalomban – pedig nem ártana, ha bővebb ismereteik lennének róla, hiszen rengetegen élnek közülük csonka családban. A fiatalok tehát a családra vonatkozó tapasztalat- és tudáshiányt csak felnőtt korukban tudják pótolni, ami nem egy egyszerű feladat, és nem is mindenkinek sikerül.

Itt említhető a „rejtett tanterv” hatása is, vagyis a diákok folyamatos versenyeztetése, az együttműködési lehetőségek hiánya.

Emellett találtunk egy másik meghatározó okot is a születésszám-csökkenés hátterében: ez pedig a női munkavállalás kényszere. Az 1930-as években a nőknek csupán 25%-a volt – külső munkahelyeken – foglalkoztatva. A Rákosi-, illetve a Kádár-korszakban egészen 75%-ra emelték fel a nők foglalkoztatottságát. Míg a század első felében a nők főként a családdal foglalkoztak, ház körüli és mezőgazdasági munkát végeztek – amelyek többé-kevésbé összeegyeztethetőek voltak a gyermekneveléssel –, addig az erőszakos iparosítás korszakában akár távoli munkahelyekre is kényszerültek, melyekkel már nem lehetett a gyermeknevelést összehangolni.

A Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium bölcsődéje a Dob utcában, 1951 (Forrás: Fortapan.hu)

– Hogyan történt a csecsemők ellátása abban az időben?

– A hat hetes gyermekágyi segély után – nem hat hónap, vagy három év, mint most! – a nőket bekényszerítették a munkahelyekre. A csecsemőket a nagyszülők, vagy a szomszédok látták el, vagy az akkor kiépülő bölcsőde-hálózatba terelték őket. A kommunizmus egyik eszmei megalapozója,

Engels azt hirdette, hogy minden gyermeknek intézetben kell nevelkednie attól a perctől kezdve, hogy nélkülözni tudja az elsődleges anyai gondoskodást…

Ennek szellemében akkoriban háromféle bölcsődét működtettek hazánkban is: a napos, a hetes és a hónapos bölcsődéket! A napos bölcsődét pontosan ismerjük, ezek ma is megtalálhatóak hazánkban. A hetes bölcsőde azonban már magyarázatra szorul. Ez úgy működött, hogy hétfő reggel beadták a magatehetetlen (hat hetes!) csecsemőket az intézményekbe, aztán szombat este értük mentek. A havinál pedig havonta egyszer vitték haza a gyermeket a szülők…

Ez utóbbi kettő tulajdonképpen állami gondozást jelentett!

Miért fontos ma erről tudni? Azt gondolhatnánk, hogy a gyermekek ott is el voltak látva, figyeltek rájuk, megkapták az enni- és innivalót, cserélték a pelenkájukat. Igen, mindezt talán megkapták, de sok más pszichológiai szükséglet vonalán hiányt szenvedtek.

Csecsemők, 1950 (Forrás: Fortepan.hu)

Az John Bolwby által az ’50-es években kidolgozott kötődéselmélet bebizonyította, hogy az emberben életének első hat hónapjában alakul ki a szociális készségek döntő többsége. Amíg az édesanyja méhében van a magzat, illetve szerető családban, addig egy szükséglet nélküli állapotot, zavartalan fejlődési folyamatot él meg a csecsemő.

Ez a születéssel azonnal megszakad, ami a csecsemő és az édesanya számára egyaránt sokkot jelent, ugyanakkor a boldogság forrása is lehet, ha az együttlétük zavartalanul folytatódik.

Az édesanya teste, közelsége, odafigyelése, amit a pszichológusok mentalizációnak is neveznek, biztosítja a testi-érzelmi-mentális fejlődést a baba számára. Az első évben fejlődik ki az idegrendszer, ebben az időszakban bontakozik ki az empátia, a szeretetre való képesség, a szociális kompetenciák túlnyomó többsége. Ha a csecsemő azt tapasztalja, hogy ő a legfontosabb az édesanyja számára, akkor ez biztonságot és bizalmat jelent számára. Amikor felnő, ezt át tudja majd adni testvéreinek, később pedig a társainak mindazokban az intézményekben, ahol megfordul.

Nyíregyházi bölcsőde, 1951 (Forrás: Fortepan.hu)

Hihetetlennek és távolinak tűnik az összefüggés, de a csecsemő- és kisgyermekkorban megélt bizalom adja a társadalom kötőszövetét. A társadalmi bizalom pedig a versenyképesség egyik meghatározó tényezője.

A keresztény szeretetkultúra alapja, meghatározója az az „ősbizalom”, ami életünk első évében tud csak kialakulni, és attól függ, hogy jelen van-e édesanyánk, és tud-e ránk figyelni vagy sem.

Ekkor alakul ki az empátia, az együttműködési képesség, a tolerancia és más szociális képességek. Ha az édesanya nincs jelen, a csecsemő egy úgynevezett szeparációs szorongást él át, ami attól függően, hogy mennyi áll fenn, különbözőképpen rögzül az idegrendszerben, a személyiségben. Ha ilyen módon a gyermek számára nem biztonságos örömforrás az első kapcsolat, akkor sérül a kötődési képessége, ami egész életében elkíséri, befolyásolja a mentális képességeit, az egészségét, a társas kapcsolatait – és a gyermekvállalását is.

Magyarországon az ’50-es és a ’60-es években százezrek, sőt milliók nőttek fel így, közvetlenül megtapasztalható anyai jelenlét és gondoskodás nélkül,

és ennek hatásai erőteljesen meg is jelennek a mai felnőtt generációk képviselőiben; befolyásolja a társadalmi együttműködési készségeiket, az egészségi állapotukat, mentális képességeiket, illetve utódgondozási hajlandóságukat.

A Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium bölcsődéje a Dob utcában, 1951 (Forrás: Fortapan.hu)

– Ezek szerint a nők ’50-es évektől történő munkába kényszerítése máig érezteti a hatását?

– Pontosan így van. Azt lehet látni, hogy a világháborúk kisebb mértékű transzgenerációs traumát okoztak, mint az egymást követő női generációk (édesanyák) munkába kényszerítése. Ezen igyekeztek segíteni 1967-ben, amikor Fekete Gyula javaslatára bevezették a GYES-t, amellyel lehetővé vált, hogy az édesanya otthon maradhasson a csecsemővel. Addig azonban csupán hat hetet tölthettek együtt az édesanyák a gyermekükkel. A GYES-sel járó otthonmaradás hatása egy éven belül már jelentkezett is – akkor tizenháromezerrel nőtt a születések száma. Nem elsősorban a pénzügyi támogatás volt a döntő, hanem az a tény, hogy az édesanyák otthon maradhattak a gyermekükkel! Az anyagi biztonság mellett idő is kell a gondozási feladatok elvégzéséhez.

Más fontos tényezők mellett ezek együttes jelenléte tudja befolyásolni a születések számát.

Nem látunk más utat a gyermekszületések számának növeléséhez. Ennek az alapvető természeti törvénynek a fölismerése kulcskérdés. Kísérletezésre és próbálkozásra már nincs idő – a jelenlegi, 90 ezer körüli éves születésszám csupán egy 6 milliós ország utánpótlását fedezi…

Forrás: vasarnap.hu

2020. október 4.
Tóth I. János

Nyugdíj és gyermekvállalás 2.0 címmel jelent meg a Gondolat Kiadó gondozásában egy tanulmánykötet a közelmúltban. A kötet a Corvinus Egyetemen a témában tartott konferencián elhangzott előadások szerkesztett anyagát tartalmazza. A 11 tanulmányt tartalmazó 270 oldalas könyvet Banyár József és Németh György szerkesztette, Demény Pál György írt előszót hozzá. A kötet elején található tanulmányok javaslatokat fogalmaznak meg a nyugdíjrendszer pronatalista átalakítására. Ennek fő indoka: a méltányosság és a születést ösztönző hatás; az előbbi a sok gyermeket felnevelő idősek, míg az utóbbi kritérium a fiatalok esetében releváns. A könyv második fele különböző szempontok alapján elemzi a témát, beleértve a külföldi gyakorlatot, a szkeptikus érveket, és a túlnépesedési válságot. Az alábbiakban a szerzők nyugdíjreformmal kapcsolatos főbb megállapításait gyűjtöttük össze.

 

Nyugdíjválság és nyugdíjreform

A nyugdíjrendszer válsága szinte minden modern országot jellemez. A válság pénzügyi formában, deficitként jelentkezik, ezért a nyugdíjszakértők többsége a nyugdíjválságot pénzügyi válságként kezeli és a megoldást is ebben a keretben keresi. Ezeket a javaslatokat nevezi Banyár parametrikus reformoknak, amelyek a pénzügyi „egyensúly helyreállítását szolgálják. Legfontosabb formájuk például a korhatáremelés és a nyugdíjak indexálásának szigorítása, amit pl. 2009-ben a Bajnai-kormány, vagy az indokolatlan kedvezmények eltörlése, amit 2011-ben az Orbán-kormány alkalmazott. Ezek fontos eszközök, de az alkalmazásukkal elért egyensúlyjavulás a nyugdíjkassza bevételi és kiadási oldala között időleges. (…) .Sokan ezért a megoldást a »komolyabb«, paradigmatikus reformoktól várják.” (Banyár 17-18.o.)

A paradigmatikus reformok főirányzata is pénzügyi természetű, jelesül a részleges feltőkésítés és a svéd típusú egyéni számlás nyugdíjrendszer. Ezek egyike sem oldja meg az alapproblémát, aminek az oka, hogy „a gyermeknevelés költsége egyre nagyobb, míg gazdasági haszna –…– gyakorlatilag nulla…” (Banyár 19.o.) Ha az embereknek nem éri meg gyereket vállalni, akkor a termékenységi arányszám zuhan, aminek eredendő okát hasonlóképpen látja a többi szerző is.

„…minél több gyermeket nevel föl egy család (és ezzel nem a munkaerőpiacon, hanem azon kívül végzi el a társadalom számára nélkülözhetetlen feladatokat), annál kevesebb nyugdíjra számíthat.” (Benda 184.o.)

„… a szülők többet költenek gyermekeikre, mint amennyit az államtól transzferként kapnak, s ekkor még szóba sem kerül a gyermeknevelés munkájának megfizetése,(…). A haszon a majdani adófizető állampolgár, a haszonélvező az állam és a többi állampolgár.” (Németh, 160.o.)

Ma azonban a gyermekek felnevelésével kapcsolatos költségek aránytalan terhet rónak a gyermeket vállaló szülőpárokra, és kedvezőtlenebb nyugdíjat eredményeznek – különösen a nőknek.” (Botos-Botos 77.o.)

A társadalombiztosítás és benne a nyugdíjrendszer fenntartásának mással nem pótolható feltétele a járulékfizetőknek, mint korosztálynak az újratermelése, azaz kellő számú gyermeknek járulékfizetővé való felnevelése is.” (Morvayné 209.o.)

A modern társadalmakban létrehozott állami nyugdíjintézmények és az egyéni megtakarítások lehetőségei nagyban hozzájárultak a termékenység gazdaságilag szükséges szintjének lényeges csökkentéséhez (…). (Demény 11.o.)

Az alacsony születési és termékenységi arányszám (pl. 1,2,3 gyerek/nő) pedig elöregedéshez és népességcsökkenéshez vezet. „Hosszú távon, zéró vándorlási egyenleget feltételezve, egy ilyen szintű termékenység fenntartása az érintett népesség rohamos fogyását eredményezné. Három generáció – nagyjából 90 év – leforgása alatt a népességszám eredeti nagyságának alig egynegyedére süllyedne, és drasztikusan elöregedett kormegoszlást mutatna.” (Demény 8.o).

A tanulmánykötetben azonban más álláspontok is olvashatók. Mihályi Péter a gyermekvállalást a határhasznok és a határköltségek fogalmának alkalmazásával elemzi és arra a következetésre jut, hogy „a második és harmadik gyermek vállalása mellett mind rövidebb, mind hosszabb távon kevés érv szól az egyén szempontjából.” (Mihályi 242. o.) Azaz az emberi természetből és nem a modern társadalomból vagy a nyugdíjrendszerből következik, hogy az emberek egyre kevésbé vállalnak második és harmadik gyereket. „Nemzeti keretek között ezen a helyzeten a kormányzat csak nagyon drágán, kismértékben tud javítani, és azt is csak a társadalmi egyenlőtlenségek növelése árán.” (Mihályi 246-7. o.) A szerző nem fejti ki, de következtetését csak úgy lehet értelmezni, hogy nyugdíjrendszerünk csak a fiatalabb korú, gazdaságilag aktív bevándorlók folyamatos bevándoroltatásával tartható fenn.

A tanulmánykötet pozitív külföldi példákról is beszámol. „Két gyermek már önmagában megalapozhatja egy szülő nyugdíjjogosultságát, mert ha legalább 5 évig él Németországban, és ezalatt felnevel legalább két gyermeket legalább 3 éves korukig, akkor anélkül is nyugdíjjogosultságot szerez, hogy keresőtevékenységet folytatott volna, miután ezt a gyermeknevelési időtartamot a német nemzetgazdasági átlagbér alapján veszik figyelembe minden évben. Vagyis egy egyidejűleg két (vagy akár három) kisgyermeket nevelő szülő annyi jogot szerez, mintha a német átlagkereset kétszeresét (vagy éppen háromszorosát) keresné.” (Matits 205-206. o.)

 

Demény és a deményisták

A nyugdíjválságra Demény egy pronatalista jellegű nyugdíjreformmal válaszol, amelynek „fő eszköze a munkavállalók által az állami nyugdíjalapba kötelezően és folyamatosan befizetendő hozzájárulás egy államilag meghatározott százalékának közvetlen átutalása a befizetők már nyugdíjban lévő szüleihez.” ( Demény 12. o.)

Számos szerző javaslata a Demény féle nyugdíjjavaslat módosításaként is értelmezhető. „A fenti szempontokat érvényesítő javaslatunk szerint a nyugdíjas szülők 65 éves kortól, a jelenlegi rendszerben kapott nyugdíjon felül, dolgozó gyermekeik után, gyermekenként havi 20 ezer forint összegben gyermekfedezeti nyugdíjat kapnának.” (Giday-Szegő 125.o.)

Németh „a felnőtt, adófizetővé vált gyermeket emeli a konstrukció középpontjába: … Az széles körű visszatetszést keltene, ha olyan anya kapna magasabb nyugdíjat, akinek –….– gyermeke munkakerülő, a fekete- és szürkegazdaságban dolgozik, börtönben ülő bűnöző vagy éppen elvonókúrán lévő kábítószerfüggő vagy alkoholista stb. Vagy gyermeke külföldre költözött, és nem Magyarországon adózik.” (Németh 161.o.)

Németh több javaslatot is megfogalmaz: „a négygyermekes szülőknek járjon: minden gyermek bruttó bérének 5%-a (…), felső határ nélkül, a nyugdíjkorhatárt betöltött anya kapja kétharmadát, az apa egyharmadát, egyikük halála esetén az egész összeget az özvegy kapja. Lehetséges megoldás, hogy minden gyermek után járjon nyugdíjkiegészítés, de akkor 5%-nál kisebb hányad járjon, és legyen felső összeghatár. Öt vagy több gyermek esetén ötnél magasabb százalék is elképzelhető.” (Németh 162. o.)

Demény (1987) javaslatát a magyar körülményekre aktualizálva azt indítványozom, hogy az állam adjon lehetőséget arra, hogy az adózók személyi jövedelemadójuknak növekvő százalékát felajánlhassák a szüleiknek.” (Tóth 165. o.) Számításaim szerint „…20%-os adófelajánlás esetében a háromgyerekes anya összességében átlagban havi 53 ezer forintra számíthat. (…) A fentebb részletezett pronatalista jellegű nyugdíjmódosítás legnagyobb előnye, hogy egyszerű, nincs szükség bonyolult bürokráciára, azonnal bevezethető, ugyanakkor lassan és folyamatosan bővíthető. Senkinek sem sérti az érdekeit, sőt már az egygyerekeseket is jutalmazza. (Tóth 179. o.)

 

További elképzelések

A nem-deményista szerzők közül a Botos házaspár javaslata a legismertebb a közvélemény előtt. „….javaslatunk kombinálja a felosztó-kirovó (pay-as-you-go) rendszereket egy humántőke-fedezetű és egy eszközzel fedezett rendszerrel…. Mondjuk, minden kezdő munkavállaló elkezdené a (kötelező?) magántakarékoskodást, aminek mértékét azonban azzal arányosan lehetne csökkenteni, ahogyan párra találva, sorban jönnek a gyerekek. Három gyermek esetén ennek a (kényszerű) takarékoskodási formának a terheit »menet közben« gyakorlatilag el lehetne törölni –… –, s ily módon az átváltás a gyermek-fedezetre megtörténne! ….. A gyermeket nevelők ugyanis az a gyermekvállalás költségeivel »teljesítik« tulajdonképpen a megtakarítást…” (Botos-Botos 95, )

Banyár József amellett érvel, hogy a megoldást ne a folyó finanszírozásban (FF) és a feltőkésítésben (FT), hanem a humán tökével feltőkésített nyugdíjrendszerben (HT) keressük. „Vagyis a HT rendszer bevezetésének a célja nem a gyermeknevelés ösztönzése, hanem a méltányosság helyreállítása, tehát az, hogy az kapja meg a nyugdíjat, aki hozzájárult a nyugdíj alapjának a megteremtéséhez. Ez szerencsére közgazdaságilag egybeesik azzal, hogy így csak annak ígérnek nyugdíjat, aki létrehozta azt a járulékfizetői kapacitást, amiből aztán ezt fizetni is lehet, vagyis ez a nyugdíjrendszer hosszú távon fenntartható lesz (…). Természetesen, összességében és logikusan arra számítunk, hogy egy ilyen nyugdíjrendszer bevezetésének a hatására növekedni fog a gyermekvállalási hajlandóság, de nem azért, mert az új rendszer direkt ösztönzi a gyermekvállalást, hanem azért, mert hatástalanítja a mai rossz FF rendszer gyermekvállalással kapcsolatos ellenösztönzőit.”

Ma még nem világos, hogy mennyi és mikor tud megvalósulni ezekből a –…– javaslatokból, de abban a szakértők rendre egyetértenek, hogy a könnyebbik út, vagyis a magas termékenységű területekről az alacsony termékenységű térségekbe irányuló bevándorlás támogatása hosszabb távon egyrészt valószínűleg elég drága, másrészt egy idő után a bevándorlók termékenységi mutatói a helyi alacsony szintre fognak süllyedni, tehát hosszú távú megoldást nem lehet az Európán kívüli bevándorlással elérni. Hasonlóképpen, a befektetések hozamainak előre nem látható szélsőséges hullámzásai miatt a tőkefedezeti nyugdíjrendszerek bevezetése sem valószínű, hogy képes lenne hosszú távon megoldani a demográfiai hullámvölgy okozta problémákat a nyugdíjrendszerben.” (Árva 251.o.)

Tóth I. János

Irodalom

Banyár József, Németh György (szerk.): Nyugdíj és a gyermekvállalás 2.0. Nyugdíjreform elképzelések. Konferencia kötet. Gondolat Kiadó, Budapest, 2020. Társadalombiztosítási Könyvtár.

Forrás: barankovics.hu