2019. május 29.
 
 

Az Összefogás a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely több mint kétszáz szakértője úgy gondolja, hogy a közgondolkozás átalakításában elért eredmények számszerű megjelenéséhez további lépésekre van szükség. Célunk, hogy megteremtsük a nagycsaládos életpályamodell méltányos jogi-gazdasági-társadalmi feltételeit, hogy azok a fiatalok, akik szeretnék életüket a családjuknak szentelni, és ezzel a nemzet jövőjének szolgálatába állni, ne kényszerüljenek arra, hogy három-négy-öt gyermek nevelése mellett még dolgozniuk is kelljen. Az élet szolgálata nem azonos a munkaerőpiaci igények és a manipulált túlfogyasztási kényszerek szolgálatával. Ha egy termelési ágazat munkaerő-szükséglete, profitja érdekében kizsigereljük a családokat, eltorzul a gazdaság szerkezete és nehezen helyrehozható károkat okozunk. Csak egy példát említve: míg 2003-ban negyvennégy község volt Magyarországon, ahol nem voltt élelmiszerüzlet, addig ma már 228 ilyen település található.

Kutatásunk szerint egy-két gyermek esetén tud működni ez a családmodell. Három vagy több gyermek esetén azonban ez a megoldás már komoly kihívást jelent, aminek kevesen tudnak megfelelni, és az ilyen családok jelentős részé­ben valamelyik szülő szívesen maradna otthon a gyermekével. Szükség van rá, hogy legalább megközelítsük a fenntartható fejlődés 2,1 körüli termékenységi szintjét vagy hogy elérjük a Magyar Nemzeti Bank által nagyon helyesen megcélzott évi 110 ezres születésszámot. Erre utalt a kormány tavalyi családvédelmi konzultációjában föltett, a főállású szülőségre vonatkozó kérdés is, ami egyértelmű támogatottságot ért el a válaszadók között.

Szakértői műhelyünk egy olyan életpályamodellben (rövidítve: hiszük) gondolkodik, amely alkalmas lehet új társadalmi szektor bevezetésére, elindítására. Azért nevezzük hivatásos szülőségnek, mert ugyan többségében az édesanyák élnének a lehetőséggel, de a második évtől, élethelyzettől függően, kiterjeszthető lenne az édesapákra és más közeli rokonokra is. Nem alanyi jogú segélyben gondolkodunk, hanem munkaviszony létrehozását tekintjük a megoldásnak (a meglévő intézkedéseket ez nem érinti).

Az állás betöltéséhez, mint minden munkahelyen, itt is alkalmassági követelmények megállapítására van szükség, amihez jogi szabályozás kell. Mivel a születések egyértelmű ösztönzése a cél, azok vehetnék igénybe, akik vállalnak egy harmadik vagy többedik gyermeket, ilyen módon a negyven év fölöttiek számára is nyitott a program. A családi életre nevelés évtizedek óta hiányzik az iskolarendszerből, egy képzést is javaslunk biztosítani, hogy a családok hozzájussanak a szükséges ismeretekhez, készségekhez. A munkaviszonyba lépő családtagok átlagbérhez közeli fizetést kapnának azért, hogy gyermekeik nevelésére fordítsák figyelmüket és energiájukat.

A KSH-adatok szerint Magyarországon eltérő a termékenység. Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád, Baranya és Heves megyében 1,8; Pest, Csongrád, Győr-Moson-Sopron és Vas megyében 1,1 körül körül van a mutató, így adja ki az országosan 1,5-ös átlagot. Azt is látjuk, hogy minél magasabb a foglalkoztatottság egy megyében, annál alacsonyabb a termékenység. Ezért első körben azokban a megyékben volna érdemes bevezetni az életpályamodellt, ahol alacsony a termékenység, illetve magas az elkötelezettség a gyermekvállalás iránt. Az eredmények értékelését követően további megyék, régiók bekapcsolása következhet.

A hiszük-életpályamodell társadalmi vitája során gyakran felmerül az a téma, hogy bevezetése kedvező helyzetbe hozhatja az alulképzett, mélyszegénységben élő rétegeket. Ez politikailag kényes kérdés, évtizedek óta tabutéma, dermesztő csend veszi körül. Ám a hiszük-program körültekintő tervezéssel lehetővé teszi a csapdák elkerülését. Egyrészt a parlament által megszabható éves keretszámmal védene a gazdaságpolitikai kockázatoktól, másrészt a megyei szintű tervezés kijelölheti azokat a helyeket, ahol indokolt a termékenység növelése. Harmadrészt bárki jelentkezhet a programba, és egy OKJ-s képzés során elsajátíthatja a szükséges ismereteket és attitűdöket, vagyis alkalmas lehet a nagycsaládos életpályamodell sikeres vállalására. Végül pedig a munkaviszony létesítése kizár olyan kockázati tényezőket, amelyektől sokan tartanak.

Szólni kell arról a veszélyről is, amely a nők, a családok munkaerőpiacról való kivonásával kapcsolatos. Ennek szabályozása a megyei szintű tervezéssel a fentiek szerint megtörténhet. Mindemellett fontos azzal is tisztában lenni, hogy a gyermekek számának érzékelhető növelése a fenntartható fejlődés záloga, ami már rövid távon is piacbővítő hatású, a falvak irányában népességmegtartó beruházás, amely nélkül óhatatlanul megindul a belső piac leépülése, továbbá beláthatatlan károkat szenved a gazdaság. Minderről a Magyar Nemzeti Bank versenyképességi programja is említést tesz.

A legnagyobb létszámú korosztályok rövidesen kilépnek a szülőképes korból. Nincs több idő. A nemzet megmaradásához fél éven belül meg kell teremteni a hiszük-életpályamodell bevezetéséhez szükséges társadalmi feltételeket. Nincs tudományos bizonyíték arra, hogy sokgyermekes családok nélkül elérhető lenne a fenntartható népesség!

Bár megoszlanak a vélemények, hogy milyen kockázatai vannak a 40 év fölötti gyermekvállalásnak, sok a félreértés. Egyrészt látni kell, hogy a kockázatok leginkább az első gyermek negyven fölötti megszületéséről szólnak, és mi a harmadik, illetve többedik gyermek születésére, vagyis nagycsaládokra gondolunk. Másrészt a szülőkor jellemző kitolódásával már az első gyermekek is az édesanyák 30. éve körül születnek, így egy nagycsalád bele sem férne az időbe. Harmadrészt az elmúlt évtizedben az adatok szerint éppen ebben a korcsoportban nőtt erőteljesen a gyermekvállalási kedv. Negyedrészt, és a nemzet megmaradása szempontjából ez a legfontosabb szempont, a legnépesebb korosztály, a Ratkó-unokák csoportja 90 ezer nőt foglal magába, amely évente ötezerrel csökken. A 35 éves korcsoport létszáma már csak 55 ezer, vagyis a nagyobb létszámú elkötelezett csoport több gyermeket hozhat világra, mint a fiatalabb, majdnem feleakkora létszámú.

Nemzeti érdekünk tehát negyven fölöttiek bevonása az életpályamodell nyújtotta lehetőségekbe.

A szerző az Összefogás a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely vezetője

Forrás: magyarnemzet.hu
A fenntartható fejlődéshez meg kell teremteni a nagycsaládok életfeltételeit
2019. április 29.
 
 

Az, hogy a magyar családpolitika már most hivatkozási alappá vált a nemzetközi kapcsolatokban, jelzi, hogy a demográfiai kihívás túlmutat Magyarország határain. Az egyik oldalon jelenkorunk gazdasági kényszerpályája, helytállás a nemzetközi versenyben, az elért életszínvonal megőrzése és/vagy növelésének követelménye áll, amelynek meg akarunk felelni. A másik oldalon az európai és a magyar kultúra megmaradásának igénye, a fenntartható fejlődés, a családok életfeltételeinek szükségletei magaslanak. Ha a családokat támogatjuk, a versenyképességet kockáztatjuk. Ha mindenkit leköt a pénzért való küzdelem, nem születik meg kellő számban a következő nemzedék. Most közelebbről is szemügyre veszünk néhány tényezőt.

A XX. század első felében figyeltek föl a demográfusok a népességfogyás jelenségére, amelyet a második világháborút követő babyboom időszaka egy rövid ideig megszakított, majd újra kezdődött a csökkenési trend. Nálunk 1954-től ez olyan drasztikus volt (nyolc év alatt szinte megfeleződött a születések száma), hogy 1963-ban mi voltunk a világ legkevésbé termékeny országa. Ez volt a szocialista iparosítás korszaka. Mintegy három évtized alatt 25 százalékról 75 százalékra emelték a nők foglalkoztatását. Az abortuszok száma évente tartósan 150 ezer fölött volt.

Ez a folyamat „a nők felszabadításának”, „modernizációnak”, a „cselédsorstól való megszabadításának” volt beállítva. A balliberális-feminista gondolkodók gazdag érvrendszert vonultattak fel a gyermekvállalás ellen. Egyes véleményformálók a férfiak elnyomásának tekintik, ha a nők gyermeket hoznak világra és szeretettel gondoskodnak felnevelésükről. Újabban „szülőgépekről” fantáziálnak. De olvashattunk a magyar népességpolitika „rasszistának”, „nacionalistának” bélyegzéséről, a nők diszkriminációjáról, az önállóságtól való megfosztásról, a függőségben tartásról és más okosságokról is, amelyek meg akarják fosztani a nőket nehezen kivívott egyenjogúságuktól. A veronai családkonferencia ellen tüntetők egyenesen „neofasiszta gyűlöletkeltőknek”, „középkori lúzereknek” bélyegezték a résztvevőket.

Az ideológia vaskos gyökereket eresztett a civilizált világban, és erős bástyákkal rendelkezik az iskolarendszertől a kulturális életen át a médián keresztül a jogi-gazdasági-pénzügyi rendszerekig. Úgy vélem, amelyik ország bedől ennek az ideológiának, és nem látja meg mögötte a pénzhatalmi világrend érdekeit, belátható idő alatt felszámolja önmagát.

Egy másik nézőpont is gyengíti Európa és benne Magyarország pozícióit. Nincs szükség a születések számának növelésére – vélekednek –, mert a Föld már így is túlnépesedett, ezért hiba volna a születések ösztönzése. Ahogy Európa más országaiban, nálunk is kezelhető lenne irányított migrációval a társadalom elöregedése, a fogyatkozó munkaerő utánpótlása, s nem kellene húsz évet várni a gyerekek felnevelésével.

Ennek az érvelésnek legalább három gyenge pontja van. Az egyik tévedés, amikor a Föld túlnépesedési válságát az európai népességcsökkenés árán akarják orvosolni. Ez olyan képtelenség, mint ha a Szahara szárazságát az Alpok lejtőinek öntözésével kívánnák enyhíteni. Nincs összefüggés Afrika és Ázsia túlnépesedése és az európaiak fogyatkozása között, és ez utóbbi sem a kontinensek méretei­ből fakadó különbségek, sem a sajátos gondok összekeverése miatt nem tekinthető az európai népesedési problémák megoldásának. A problémák feltárása, megértése és kezelése ott lehetséges, ahol azok keletkeztek.

A másik téves felfogás, amely az embert egyszerűen munkaerőnek tekinti. Ez az emberkép kiválóan alkalmas arra, hogy a tőke profitérdekei szerint alakítsa a társadalmat, és a kérdést csak a haszon oldaláról vizsgálja. Ez élesen szemben áll a zsidó-keresztény emberfelfogással, amely az emberre nem mint pénzszerző robotra, hanem mint Isten társteremtőjére tekint. Ez a keresztény európai kultúra kialakulásának, múltjának és jövőjének fundamentuma. Robert Schumant idézve: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.”

Az érvelés harmadik csapdája, hogy a népességszám alakulását egy matematikai képletnek tekinti, holott az egy összetett történelmi-kulturális jelenség tünete.

Milyen rendszerelemek tüneti jelenségének tartjuk a népességfogyást? Csak vázlatosan, a legfontosabbakat említjük.

„Láthatatlan” munkának nevezzük az otthon végzett feladatokat, és egy-két kivétellel csak a pénzforgalmat generáló tevékenységnek van presztízsértéke. A családi adórendszer bevezetéséig (2011) teljes mértékben ráterheltük a családokra a gyermeknevelés költségeit. A nyugdíjrendszerben még ma sem ismerjük el azt a több évtizedes befektetést, amely a gyermekneveléshez nélkülözhetetlen.

A családi és az iskolai szocializáció hiányosságai, amelyek nem biztosítják az egészséges, munkaképes és a társadalomba beilleszkedni tudó ember felnevelését. A médiakultúra hatása, amely napi szinten befolyásolja a felnőttek gondolkodását. A munkáltatói érdekviszonyok ellentmondásossága, amely meghatározza a jövedelemtermelés idejét, körülményeit és a megtermelt jövedelem felhasználását.

Az egészségügyi intézmények működésének anomáliái, a születés kultúrája, amely transzgenerációs nyomokat hagy az életkezdet élményvilágáról. Az istenhit, a spirituális dimenzió elhanyagolása, amely az élet értelmének, továbbadásának tágabb összefüggéseit mutatja fel. A nagycsaládok és családtámogató közösségek zilált állapota, amelyek nélkül magukra maradnak a fiatal szülők a hatalmas feladattal. A civil és egyházi szervezetek, klubok bátortalansága. A személyes kapcsolatok minőségének megromlása.

Kutatásaink szerint a születések számának kérdése nemcsak matematikai és demográfiai kérdéskör, hanem átfogja életünk szinte minden dimenzióját. Tisztán kell látni a családi kohézió, a gyermekszületés és az individualizált munkavilág egymásnak feszülő érdekviszonyait. A fenntartható fejlődési pályára való áttérés csak úgy lehet eredményes, ha a feladatokhoz egy megfelelő illetékességű intézményi (minisztériumi) szintű szakmai felkészültség és elkötelezettség társul. Akkor lehet eredményes, ha megteremtjük a nagycsaládok életfeltételeit.

A liberális szószólók a saját álláspontjukat a nők nevében teszik közzé. Nézzük a tényeket!

Régóta ismert, hogy évről évre jelentősen csökken a szülőképes korosztály létszáma, ezért az Összefogás a Gyermek- és Családbarát Magyarországért szakértőiként az egyik legsürgősebb feladatnak annak a felmérését láttuk, hogy mire lenne szüksége a 35 éves kort betöltött, nagy létszámú generációnak ahhoz, hogy még egy gyermeket vállaljanak.

2017-ben reprezentatív vizsgálatot végeztünk a 35–44 éves korosztály gyermekvállalási hajlandóságáról. Ez a korosztály került fókuszba, mert úgy láttuk, hogy a létszámuk alapján már csak ők alkalmasak egy következő születési hullám elindítására. (A 42 éves nők létszáma kilencvenezer fő, ami évente ötezerrel csökken.) Felmértük a korosztály földrajzi és élethelyzetét, a rájuk vonatkozó demográfiai jellemzőket, társas kapcsolataik minőségét, a gyermekvállalásra és annak támogatására vonatkozó, a korosztályban meghatározó nézeteket, és a döntéseik személyes hátterének megismeréséhez feltártuk a fiatalok élettörténetét is.

Az eredmények azt mutatják, hogy a vizsgált fiatalok háromféle életpályában gondolkoznak. Öt százalékuk csak a karriert látja fontosnak. Hetven százalékban egyensúlyt keresnek a munkavállalás és a családi kötelezettségek között, és 25 százalékuk ténylegesen csak a családjának szeretne élni, sok gyermeket fölnevelni.

A liberális nőfelfogás tehát felmérésünk szerint – bár a média évtizedek óta ezt sulykolja – hazánkban csupán szűk társadalmi támogatottsággal rendelkezik.

A szerző az Összefogás a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely vezetője

Forrás: magyarnemzet.hu

2019. február 06.

Sokféle elképzelés szerepel, hogy hogyan lehetne megállítani a népességfogyást. Az egyik ilyen, hogy hozzák létre a hivatásos szülői életpályamodellt. Szakemberek szerint ez számos olyan kérdésre ad választ,amely a családok egy jelentős részének eddig tervezhetetlen és kezelhetetlen volt. Kibontakozhat egy új babyboom periódus-mondják a modell hívei. Erről lesz szó a szerdai Kérdőjelben, melynek vendége Benda József társadalompedagógus. Őt kérdezi a műsor szerkesztője: Bálint István.





Forrás: karc.fm
Azonnali és jelentős mértékű cselekvéssorozatra van szükség a népesedési válság megállítására
2019. március 11.
 
A magyar demográfiai válság kérdése végre ismét a társadalmi vita homlokterébe került. Benda József ezt tekinti az Orbán Viktor miniszterelnök februári évértékelőjében bejelentett hétpontos családvédelmi akcióterv legfontosabb hozadékának. A társadalompedagógus a számadatokon nyugvó tendenciák alapján nem győzi hangsúlyozni, jelentős késésben vagyunk, azonnali és jelentős mértékű cselekvéssorozatra van szükség.
 

„Az adatok nemcsak azt jelzik egyértelműen, hogy a magyarság demográfiai helyzete nem fenntartható, hanem azt is, hogy a helyes irányban történő gyors elmozdulás esetén fél évünk van még arra, hogy a tendenciát megfordíthassuk.”

SZÉLES TÁRHÁZ

Családi pótlék, gyes, gyed, családi adókedvezmény – a családpolitikai intézkedéseknek széles tárháza van. Átmenetileg az adott korban mindegyik hozzájárult a demográfia válság enyhítéséhez, de megoldást nem jelentett – állítja Benda József. A családi pótlékot már 1912-ben törvénybe iktatták, de társadalombiztosítási szolgáltatássá 1946-ban vált, s az után is többször módosították a kedvezményezettek körét. A gyest 1968-ban, a gyed-et pedig 1985-ben vezették be, legsikeresebb beavatkozásnak mégis az 1972-ben hozott, úgynevezett népesedéspolitikai határozatok bizonyultak, legalábbis átmenetileg. Vajon miért?
– A legfontosabb intézkedéseket kiemelve 1972-ben kiterjesztették a családi pótlékot a második gyermekre, s ekkortól lehetett igényelni a kamatmentes lakáshitelt, a három gyermekesek hamarabb juthattak lakáshoz, és persze már létezett a gyes. Összehasonlítva azokkal az évekkel, amikor a gyerekek jelentős hányada nem csupán napi, hanem heti, sőt havi bölcsődében nevelkedett, ez jelentős előrelépés volt. Éppen azért hozott eredményt, mert lehetővé tette az édesanyáknak, hogy megfelelő körülmények mellett otthon maradhassanak a gyermekeikkel. Ezek a juttatások később aztán vesztettek az értékükből, s tovább emelkedett a munkába álló édesanyák aránya, ami óhatatlanul a termékenység csökkenéséhez vezetett – összegzi Benda József.

Benda József, a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztályának elnöke, az Összefogás a Gyermek és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely vezetője a január 12-én – még a Magyar Időkben – megjelent elemzésében tükröt mutatott nem csupán a demográfus szakmának, a politikai döntéshozóknak, hanem a teljes magyar társadalomnak. E kijelentést ugyanis, bárhogyan is szeretnénk, nem lehet másként olvasni: ha fél éven – azaz most már csupán négy hónapon – belül nem történik látványos fordulat a magyar népesedési folyamatokban, akkor a magyarság megmaradási esélyei – legalábbis a matematikai összefüggések rendszerében – konvergálnak a nullához; egészen pőrén fogalmazva, a magyar nép visszafordíthatatlanul elveszíti tartalékait.

Jól értelmezem a sorait, erről van szó? – kérdezem személyes találkozásunkkor, amire a társadalompedagógus szakember bólint egyet.

– A szakadék szélén egyensúlyozunk évek óta – kezd bele a magyarázatba. Egy közösség, egy ország várható népességét a következő képlettel lehet a legegyszerűbben leírni: várható élettartam szorozva az éves születésszámmal. Mivel Magyarországon ez utóbbi szám idestova egy évtizede kilencvenezer, a várható élettartam pedig durván hetven év, adódik, hogy a jelenlegi tendenciák mellett a magyarság lélekszáma néhány évtized alatt hat egész hárommillió fő alá kerül.

Ebből az is következik, hogy a tízmilliós népesség megtartásához évente legalább 140 ezer gyereknek kellene születnie – a jelenlegi 90 ezerrel szemben. S mielőtt erősen hitetlenkednénk, vessük közbe, az évi 90 ezer születés még a kedvező szcenárió, hiszen a számában fogyatkozó népességnek kellene évtizedek múltán is évente kilencvenezer utódot világra hoznia, ami a jelenlegi folyamatok mellett képtelenségnek tűnik.

– Nem véletlen, hogy a demográfus szakma nem használja ezt az egyszerű képletet, mert mintha a közérthetőség helyett éppen az lenne a cél, hogy a népesedés ügye mint valami elvont kérdés jelenjen meg a tudományos és a társadalmi vitákban – teszi hozzá Benda József.

Felvetem, hová lettek, miért nem láthatóak, hallhatóak manapság a szellem olyan óriásai, mint Illyés Gyula, Kodolányi Lajos, Fülep Lajos, s közülük is talán az első helyre kívánkozva Fekete Gyula, akik már a hatvanas években felhívták a figyelmet az aggasztó tendenciákra.

– A kormány évek munkájával jelentős eredményeket ért el a családok középpontba állításával. Ma már az alkotmánytól a médián keresztül a GDP-ig sok területen áttörést értünk el a családbarát szemlélet kialakítása felé – sorolja az eredményeket ki Benda József. Majd hozzáteszi: – Elégedettségre még sincs okunk, mert óriási fenyegetéssel állunk szemben.

Ez az, amit az emberek valamiért nem akarnak megérteni, elfogadni. Hiszen ma is dolgukra indultak, holnap, sőt négy hónap múlva is ezt teszik, az élet nem áll meg, az időjárás is szeszélyes, „majd születik több gyerek is” – a köznyelvben így szokás elütni ezt a problémát.

Miért nem tűr tehát további halasztást a válság kezelése?

– Többé-kevésbé köztudott, hogy Magyarországon az ötvenes évek közepén több éven át viszonylag magas volt a születések száma – ismerteti a folyamatokat Benda József –, meghaladta az azt megelőzőleg csak a húszas években, a harmincas évek elején regisztrált évi kétszázezer főt.

Az igazi zuhanás 1954-ben kezdődött

A Ratkó-korszak gyermekei, vetem közbe, amire helytelenítőleg rázza a fejét.

– Igen, így szokás emlegetni őket, de ez nem egészen pontos, ugyanis részletes elemzéssel kimutatható, hogy nem pusztán, sőt megkockáztatom elsősorban nem az abortusztilalom okozta a magas születésszámokat, hiszen a csökkenés már a rendelet 1956. évi visszavonása előtt megindult. A forradalom évében húszezerrel kevesebben születtek, mint 1955-ben. Az igazi zuhanás 1954-ben indult meg, és 8 év alatt majdnem százezerrel csökkent a születések száma.

Döbbenetes fordulat, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy mindez összefüggésben lehet a kommunista-szocialista berendezkedéssel.

A folyamatot a hatvanas években sikerült megállítani, sőt a hetvenes évek közepére szinte megfordítani, ekkor a legmagasabb termékenységű évben, 1975-ben, kis híján ismét elérte a kétszázezret a születések száma.

Ezt a korosztályt szokás Ratkó-unokákként emlegetni, ami ellen Benda József természetesen ismét szelíden tiltakozik. A lényeg mindebből már kihüvelyezhető. Elértünk azokhoz az évekhez, amikor egyfelől egy nagyszámú generáció a halálozás küszöbéhez ért, egy másik – jellemzően az előző gyermekeiből álló – pedig kilép a termékenység időszakából.

S a tendencia a hetvenes évek közepétől – kisebb ingadozásokkal – változatlan. Folyamatosan csökken a születések száma, először 1998-ban esett 100 ezer alá, 2011-ben és tavaly pedig már a 90 ezret sem érte el.

Így hát azt se gondoljuk, hogy népességfogyásunk magától megáll majd valamikor durván hatmillió főnél. A folyamat ugyanis – miként már utaltunk rá – öngerjesztő: az egyre csökkenő lélekszámú népességnek kellene pótolni az egyre növekvő hiányt. Még egyszerűbben fogalmazva: a szülőképes korban lévő nők száma olyan mértékben lecsökken, hogy nem lesz, aki megszülje a magyar gyerekeket.

Hogy mi vár ránk a következő évtizedben, azt Benda József a magyar korfát elemezve magyarázza el.

– A termékenységi korhatárt a demográfus szakma negyvenöt évnél húzza meg, a népesedési intézkedéseknél a döntéshozók valamiért negyven évvel kalkulálnak. A legnagyobb létszámú női generációk ma már 41-43 évesek. A negyven éves hölgyek száma 2019-ben 81 ezer fő, ami évente ötezerrel fogyatkozik. Öt év múlva 55 ezer, majd egy újabb drasztikus törés következtében tíz év múlva már csupán 35 ezer lesz.

A számok nyelvén ezért fordult drámaivá a magyar demográfiai helyzet.

SIKERTÖRTÉNET?

Mikor vonhatjuk le a következtetést, hogy az év elején bejelentett hétpontos családvédelmi akcióterv mennyire lesz sikeres? – erről is kikértük Benda József véleményét.
– Az abortuszok számának remélt csökkenéséből, a terhességgondozásra jelentkezők számának növekedéséből már fél éven belül le lehet szűrni az intézkedések vélhető hatását. A TFR esetleges néhány százalékpontos emelkedése az én felfogásom szerint ma már nem elégséges. További lépésekkel, a HISZÜK életpálya modellel, meggyőződésem, hogy a születések számát akár egy éven belül tíz-tizenöt százalékkal lehetne növelni – jelenti ki.
A HISZÜK-ről a szakértői műhely honlapján lelhetők föl bővebb információk.

Egy újabb fogalmat megemlítve, a teljes termékenységi arányszámnak, a TFR-nek (tehát az egy nőre jutó gyerekek számának) konstans népesség esetében 2,1 körül kellene szóródnia. Magyarországon ez a mutató a hetvenes évek néhány évfolyamát leszámítva 1958 óta nem éri el ezt a szintet, a rendszerváltozás idején 1,8-1,9 között ingadozott, majd lecsökkent 1,3-ra, sőt az alá is, az elmúlt években emelkedett enyhén, 1,5-re. A ránk váró jövőt elemezve, évfolyamonként 35 ezer szülőképes nővel számolva a 90 ezres szinthez a TFR-nek jóval 2,5 fölé kellene ugrania.

A Magyar Nemzeti Bank versenyképességi programjában megfogalmazott 110 ezres születésszám eléréséhez, évjáratonkénti 55 ezer körüli szülőképes korú nővel számolva, minden családban legalább két gyermeknek kellene születnie, és akkor juthatnánk el egy 8 milliós népességhez. A tízmilliós népesség eléréséhez évi 140-150 ezres születésszámra volna szükség, ami már 3 fölötti TFR-t feltételez – hivatkozik az MNB közelmúltban napvilágot látott elemzésére Benda József.

Ki fogja tehát megszülni a magyar gyerekeket? Hogyan állítható meg, megállítható-e egyáltalán a népességcsökkenés folyamata?

Kevésbé drámaian, a jelenre, a rövid távú folyamatokra összpontosítva úgy is megfogalmazhatjuk ezt a kérdést: mit remélhetünk a hétpontos családvédelmi akciótervtől?

– A csok demográfiai szempontból még nem értékelhető – szögezi le elöljáróban Benda József.

– A négy gyermeket nevelő nők szja-mentessége szép gesztus, ám nem ismerjük, a gyermekszületésekre milyen hatást fejthet ki. Nemrég reprezentatív felmérést készítettünk a fiatalok körében, megkérdezve, mire lenne szükségük ahhoz, hogy további gyermekkel gyarapodjon a családjuk. Az eredmények azt mutatják, hogy család és karrier egy, kettő, legfeljebb három gyermek esetében egyeztethető össze.

Benda József azt mondja, a gyereknevelés munka, amit azonban a társadalom eddig nem kívánt megfizetni
Fotó: MTI/Balázs Attila

Az a nő, aki négy vagy több gyereket vállal, az lényegében az életét a gyerekei felnevelésének rendeli alá. Ennek a rétegnek a támogatása a még előttünk álló legsürgősebb feladat. A kérdés szerepelt is a nemzeti konzultációban, várjuk a bejelentését, amit az akcióterv egyelőre nyitva hagyott.

A hétszemélyes autóvásárlás állami támogatása két és fél millió forinttal ismét egy kis segítség, de mivel csak új autó esetében hívható le, kevesek számára elérhető. A tízmillió forintos hitel, amely három gyermek esetében támogatássá alakul át, reményeink szerint növelheti a gyermekvállalási kedvet, de tovább kellene lépnünk. Véleményem szerint a négy és több gyerekes családok számának jelentős jelenthetné a kiutat a válságból.

Eltűntek a négy és több gyerekes családok

Benda József ekkor előkeresi a statisztikai adatokat, amelyek azt mutatják, hogy a négy és több gyerekes családok lényegében eltűntek a magyar társadalomból. Az adatok – ahogy ő mondja, generációtörténeti – elemzésével eljutunk oda, amit ő és az általa vezetett Összefogás a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely lényegében az egyetlen, de reális megoldásnak tekint.

Ennek lényegét így foglalja össze: – A magyar társadalom a nyugatival összehasonlítva a tekintetben még mindig egészségesnek mondható, hogy a nők körében viszonylag alacsony, öt százaléknyi azok köre, akik egyértelműen és öntudatosan elutasítják a gyerekvállalást. Hetven százalék akarja összeegyeztetni a családot és a karriert, és a fiatalok közel huszonöt százaléka a családot tekinti élete céljának. Miként utaltam rá, a hetven százalékot kitevő derékhad egy, kettő, esetleg három gyereket hajlandó vállalni. A társadalom termékenységét éppen ezért a nagy családosok száma határozza, helyesebben határozhatja meg. Őket kellene támogatni azzal, hogy a gyermeknevelést munkaként ismeri el a társadalom. Ez az alapvetése az általunk kidolgozott hivatásos szülők életpálya modellnek, a HISZÜK-nek.

Újra kell gondolni az evidenciákat

Sok szakértő tart attól, hogy egy ilyen intézkedés a „felelőtlen”, a gyermekeiből mélyszegénységben élő rétegeket támogatná. Benda József állítja, szó sincs erről.

– Nem erről szól a program. A HISZÜK életpálya modell nem alanyi jogú szociális segély, hanem egy munkaviszony. Nem azonos a ma is létező főállású anyaság intézményével. Egy alkalmassági vizsgához, középfokú – azaz legalább szakmunkás – végzettséghez, büntetlen előélethez kötött, amihez folyamatos képzési, mentorálási támogatás társul.

Ez azért jó megoldás, mert jelenleg éppen a nagycsaládosokat sújtja diszkrimináció, többszörös tehertétellel, pedig éppen őket kellene kiemelten támogatni – jelenti ki a társadalompedagógus, majd a kutatásaikból konkrét számadatok említ: – A harmincöt év feletti korosztályban a családra mint életcélra tekintők száma mintegy kétszázezer pár, s ők szeretnének is még gyermeket vállalni, de az anyagiak szorításában ezt nem tehetik meg. A gyermek a mai világban társadalmi érték, tehát a gyermeknevelés – igaz, ma még „láthatatlannak” nevezett – munka, amit azonban a társadalom eddig nem kívánt megfizetni. Pedig ezt kellene tenni, amihez talán éppen most érkezett el az idő.

Benda József tehát azzal érvel, hogy a támogatások körét egyrészt ki kellene terjeszteni a negyven év felettiekre – hiszen ez a legnépesebb korosztály, és sokan szeretnének még közülük is gyermeket vállalni –, másrészt nem csupán a harmadik, hanem a negyedik, ötödik és a további gyerekek megszületését is ösztönözni kellene. Sőt ezt kellene ösztönözni igazán.

Amikor közbevetem, hogy létezik egy olyan álláspont, miszerint a negyvenedik életévhez közeledve, hát még azon túl egyre nagyobb kockázattal jár a gyerekvállalás, ezt feleli: – Nem vagyok orvos, de tudom, hogy ebben a kérdésben eltérő vélemények olvashatók, ezért óvakodom a határozott kijelentéstől. Ám egy egészséges nő, ameddig termékeny, miért ne hozhatna világra gyermeket? Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy társadalmi léptékben nem ez jelenti az elsődleges kockázatot. Hanem az elhanyagolva, szeretethiányban felnőtt gyerekek tömege. Akikben így egyrészt nem alakul az „ősbizalom” az élet iránt, s felnőve sem tudnak bizalommal tekinteni embertársaikra. Hosszú távon ez vezet az önzésen alapuló társadalomhoz, amelyben élünk. S ma már az is kutatott jelenség, hogy a kisgyermekkori traumát megélt felnőttek sokkal jobban ki vannak téve az ismert népbetegségeknek, amelyek spektruma a cukorbetegségtől a szív-, és érrendszeri képleteken át egészen a rákos megbetegedésekig terjed.

Benda József szinte végszóként fogalmazza meg, miben is gyökerezik a magyar – és hát az európai – társadalom demográfiai válsága.

– Mindennél fontosabb, hogy az ötvenes évektől kezdve a munkavállaló nők aránya huszonötről hetvenöt százalékra emelkedett, ezzel párhuzamosan a termékenység drasztikusan lecsökkent. Ez nem véletlen egybeesés, amit a további transzgenerációs hatások is terhelnek. Ki kell mondani, hogy a fenntartható társadalom érdekében újragondolásra szorul a családtól távoli munkahelyeken végzett munka és a gyermekvállalás egyensúlya. A népesedési válságból való kilábalásnak ez a felismerés és az ebből fakadó teljesen új szemléletű családtámogatási rendszer a legfontosabb feltétele.

Ne féljünk kimondani: megmaradásunk záloga.

„Kádár elvtárs megértette”

A demográfia mint tudományág megszületését éppen a népesedési válság hívta életre Magyarországon. A hatvanas évek elején, amikor a válság jelentkezett, s annak lényegét próbálták elmagyarázni az állami vezetőknek, feljegyezték, hogy „Kádár elvtárs megértette a TFR jelentőségét”. A rendszerváltó mozgalom a népesedési válság orvoslását is zászlajára tűzte, már 1988-ban megfogalmazódott egy demográfiai minisztérium felállításának szükségessége, egy népesedési stratégia elkészítése és a Főállású anyaság intézménye, amely a mai napig nem valósult meg.

– Ez egyfelől sajnálatos, sőt döbbenetes, másfelől azonban látni kell, hogy a hivatásos demográfusok egy része úgy gondolkodik, hogy a „népesedési politika már túlnyerte magát” – fogalmaz meg kemény szavakat Benda József. Nem kimondva, de azt éreztetve, miszerint a válságból való kikecmergésnek hazánkban is vannak ellenlábasai. – Örvendetes ugyanakkor, hogy a 7 pontos akcióterv és a Magyar Nemzeti Bank napjainkban megjelent Versenyképességi programja – hosszú évtizedek bénult csöndje után – végre határozott, új irányt mutat a népességpolitikában.

Forrás: magyarnemzet.hu
A családbarát demográfiai program szerves része az otthonteremtés segítése
2019. március 11.
 
 

Az európai civilizációjú országok jóléti társadalmaiban a termékenység jelenleg sehol sem éri el a népesség nettó reprodukciójához szükséges szintet, azaz a nők életük során átlagosan kettőnél kevesebb gyereket szülnek. Azonban hazánkban ha a nők valóban annyi gyermeket hoznának világra, mint ahányat szeretnének, akkor a népesség száma nemcsak szinten maradna, hanem kissé gyarapodna is. Felmérések szerint a gyermekvállalás útjában álló akadályként legtöbben valamilyen lakásproblémát jelölnek meg. Így hát természetesnek tűnik, hogy egy családbarát demográfiai program részeként a kormány lakáspolitikai intézkedéseket tegyen.

A családalapítás, önálló otthonteremtés minden időben embert próbáló feladat, az élet kritikus szakasza volt, amelyben a fiatal pár évszázadok során át a népes tágabb rokonság, szomszédság helyi közösségeinek segítő közreműködésére számíthatott. Kalákában épült a ház, a gyermekágyas asszonyt komatállal segítették.

A régi világ kölcsönös segítségen alapuló működése azonban feltételezte a körülmények térbeli és időbeli állandóságát. A modern kapitalista piacgazdaság és az ezzel járó felgyorsult mobilitás azonban a múlt század végére marginalizálta e közösségek szerepét, és ma már az önálló otthonra vágyó fiatal család a generációk korábbi együttműködési hálójából kiszakadva fogyasztóként vásárolja meg havi keresetére alapozva a lakást és a szükséges tárgyakat, szolgáltatásokat profitorientált gazdasági szervezetektől, bankoktól.

A családalapítás paradoxona, hogy életpályakezdő fiataloknak kell megvásárolni életük legértékesebb tulajdonát, a lakást, amihez sok pénz kell, de az még saját megtakarításból nem állhat rendelkezésre.

Megoldhatja a feladványt a jövőbeli keresmény várományára alapozott bankkölcsön, amit a fiatal pár havi keresetének elviselhető részét törlesztésre fordítva kamatos kamattal visszafizet, miközben sikerrel neveli fel gyermekeit. Nyilvánvaló azonban, hogy a gazdaság hektikus hullámzása és a piaci szereplők érdekei sikamlós terepet teremtenek a fiatal családoknak.

Hogyan akadályozzák a lakásgondok a kívánt gyermekek megszületését? Ha a fiatal házasok leválása a szülői háztartásról – többek között a lakáshoz jutás nehézségei miatt is – időben kitolódik, lerövidül a lakásszerzéstől a feleség negyvenéves koráig tartó, gyermekvállalásra alkalmas termékeny időszak, s csökken az esélye a két-három gyermek megszületésé­nek. Ha ezen nem sikerül változtatni, hatástalan maradhat az összes családtámogató intézkedés, bármennyibe is került.

A másik típusú gond, ha sérül a lakhatás biztonsága. Ha lehet, hogy jön a végrehajtó, és bizonytalan, hogy holnap hol lakunk, akkor senki sem tervez gyermeket.

Csökkenhet a család jövedelme munkanélküliség miatt, vagy mert éppen gyermek született. Hirtelen megnőhetnek a lakással kapcsolatos kiadások is. Meglódulhatnak a rezsiköltségek. A kamatok és banki díjak változása is kellemetlen meglepetéseket okozhat. Azt is láthattuk, hogy a devizahitelek árfolyamkockázata is az adósok ellen dolgozik. Ingatlanadó kivetése a lakástulajdonra is okozhat gondokat.

A létbiztonságot megrendítő megszorító intézkedések azonnal és tartósan csökkentik a gyermekvállalási kedvet, a lakhatás biztonságát növelők viszont csak hosszabb távon éreztetik hatásukat.

A minisztériumok feladat- és hatásköréről intézkedő jogszabály a Pénzügyminisztériumot nevesíti a lakáspolitika felelőseként, ami nem tűnik túl szerencsésnek. Ha a megoldást kereső első gondolata az, hogy ne kerüljön túl sokba, akkor az valószínűleg nem az optimális megoldás. Mindenesetre a Pénzügyminisztérium szervezeti felépítését átnézve nem találtam olyan egységet, amelynek a neve lakáspolitikára utalna.

A téma fontosságához a család- és lakásügyekért felelős önálló szervezeti egység illene, amelynek előnyei nyilvánva­lóak a családpolitikai program jogszabályi szintű kidolgozásakor.

Azonban optimális szervezeti háttér hiányában is látható a kormányzati elkötelezettség egy családbarát lakáspolitika kialakítására. Az elmúlt nyolc évben számos olyan intézkedés született, amelyből egy nagy ívű, markáns lakáspolitika rajzolódik ki. A 2010 utáni időszak legfőbb lakáspolitikai prioritása az volt, hogy minél szélesebb rétegeknek megfizethető maradjon a lakhatás költsége, és a gazdasági nehézségek ellenére ne veszítsék el tömeges méretekben a lakástulajdont és az otthont.

Ennek jegyében történt az ingatlanadó eltörlése, a rezsiköltség csökkentése, a Nemzeti Eszközkezelő létrehozása és 36 ezer fizetésképtelen adós lakásának megvásárlása, a devizahitelek konszolidációja, a családi csődvédelem bevezetése.

2014 után nagyobb hangsúlyt kapott a lakáshoz jutás támogatása a csok bevezetésével, majd kibővítésével, amihez konjunkturális megfontolások is kapcsolódtak. A családtámogatási intézkedés csomag részeként jött a házassági kölcsön és a falusi csok.

Elismeréssel kell szólnunk az MNB szerepéről is, hiszen az alapkamat csökkentésével, majd 0,9 százalékon tartásával és a fogyasztóbarát lakáshitelprogram keretében a kamatfelár korlátozásával már az átlagos keresetűek­nek is lehetővé tette egy átlagos lakás megvásárlását kölcsön segítségével. Az adósoknak biztonságot és átláthatóságot teremt a törlesztési időszakban az állandó kamatozású kölcsön a változóval szemben, amit az MNB a kereskedelmi bankok számára meghirdetett jelzáloglevél-vásárlási és más programjaival kíván elősegíteni.

A kormány és az MNB intézkedéseinek következtében érezhetően javult a lakhatás biztonsága és nőttek a fiatalok lakáshoz jutási esélyei. A lakásadásvételek száma 80 ezerről 160 ezerre nőtt 2013 és 2018 között, az épített lakások száma a 2013-as 7400-ról 2018-ra 18 ezer fölé emelkedett. Ez előrelépés, de nem lehetünk felhőtlenül elégedettek. A 18 ezer lakás még mindig csak a lakásállomány jelenlegi szintjének hosszú távú fenntartásához szükséges új építés fele.

Másrészről az új családpolitikai intézkedések nyomán bővülő lakáscélú kereslet – különösen a fővárosban – brutális lakásár-növekedést eredményezett, aminek a folytatódására számíthatunk. Ezt követi a növekvő hitelkiáramlás, eladósodás. Ez konjunkturális szempontból jó hír, de a lakáshoz jutási esélyek és a lakhatás biztonsága szempontjából nem feltétlenül az.

A kínálati oldalon valami nincs rendben, ha az ötszázalékos kedvezményes áfakulcs bevezetése ellenére is a használt lakásokéval azonos ütemben nőtt az új lakások ára. Megfontolásra érdemes a nonprofit ingatlanfejlesztési formák támogatása.

Nem tartozom azok közé, akik szerint az alacsony jövedelmű családoknak nagyszabású állami bérlakásprogramot kellene indítani. A bérlakások – különösen a szociális bérlakások – részaránya a nálunk jóval gazdagabb nyugat-európai és skandináv jóléti államokban magas. Az eltérés oka, hogy Magyarországon a lakásárak és a jövedelmek viszonya, illetve a jövedelmek szintje csak keveseknek teszi lehetővé az ingatlankezelés (karbantartás, felújítás) mint üzleti szolgáltatás megfizetését a lakbérben.

Jóllehet az elmúlt harminc évben a hivatkozott gazdag országokban nőtt a tulajdonos lakta lakások aránya, biztosak lehetünk benne, hogy Magyarországon a reálkeresetek növekedésével a lakásbérlet gyakorisága is növekszik.

Bár nincs lehetőség nagyszabású bérlakásépítési programmal érdemben javítani a lakáshoz jutási esélyeket, azonban állami támogatással és az önkormányzatok, valamint a munkáltatók részvételével célszerű lehet bérlakás-, illetve lízingprogram indítása a lakásgondok megoldására. A települési önkormányzatoknak gyakran nincsenek eszközeik bérlakásaik hosszú távú fenntartására, azonban hajlandók munkahelyteremtési céllal használt lakások megvásárlásával és felújításával olyan bérbe (lízingbe) adható állomány kialakítására, amelyet bérlőik fokozatosan kivásárolnak.

A szerző lakásügyi szakértő, az Összefogás a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely tagja

Forrás: magyarnemzet.hu