„Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.”[1]

 
 
Mit jelent az anya-gyermek kapcsolatok minősége, intenzitása, tartóssága az idegrendszer fejlődése szempontjából?
 
Az utóbbi években egyre behatóbban ismerjük meg az anyát és magzatát érő stressz fejlődésre gyakorolt rövid és hosszú távú hatásait. Az ismétlődő vagy tartós stressz biokémiai egyensúlyvesztést hoz létre az anya agyában,[2]amely a kognitív funkciók fejlődését gátolva mintegy „beprogramozza” az állandó stresszállapotot.  A magzati korban elszenvedett stresszhatások hosszú távú, gyakran tartós morfológiai változásokat (idegsejtpusztulást) idéznek elő.[3]

Az érzelmi elhanyagolás és az anyától való tartós szeparáció az egyik legsúlyosabb stresszfaktor az embergyerek számára. Az ilyen behatások irreverzíbilis anatómiai és neurobiológiai következményeiről nem régóta tudunk.[4]A magzat megszületése után csecsemő- és kisgyermekkorban folytatódik idegrendszeri hálózatunk alapstruktúrájának kialakulása.

Ha állatokat vagy embereket hosszú időre megfosztunk a szülői gondoskodástól, és azok ingerszegény környezetben élnek, agyuk alulműködése krónikussá válik, ezáltal pedig nemcsak tanulási nehézségeik lesznek, hanem pszichológiai problémáik is, amelyek tanulási teljesítményüket is befolyásolják.^[5] Ilyen elszigetelő stressznek téve ki a gyermekeket arra szoktatjuk az agyukat, hogy véglegesenkapcsoljon ki bizonyos áramköröket. Ilyen esetben az agy idegsejtjei és szinapszisai másként fejlődnek, mint a normális körülmények között felnövekvő gyermekek esetében. A szülők tehát pusztán a jelenlétükkel is nagyon fontos szerepet játszanak gyermekük fejlődésében.^[6]

A szociális idegtudomány[7](social neuronscience) szerint, amikor figyelnek ránk, és szabadon fejezhetjük ki magunkat, amikor azt tapasztaljuk, hogy elfogadnak minket, és nézőpontunkat akceptálják, agyunkban megemelkedik egyes, a pozitív érzelmek létrejöttében szerepet játszó agyi ingerületátvivő-anyagok szintje:[8]a dopamin és szerotonin hatására az egyén energikusabbá válik, növekszik önbecsülése, és bizalma ébred a pozitív érzés kiváltójával kapcsolatban. Ezen ingerületátvivő-anyagok hiánya viszont  depresszióhoz, önpusztító magatartáshoz vezethet, egészen az öngyilkosságig.

Amikor az édesanya hiánya miatt fenyegetettségérzés alakul ki a gyermekben,  vagy ha az egyén nem tudja megvédeni magát, olyan neurotranszmitterek lépnek működésbe, mint a norepinefrin. Ezek a vegyületek veszélyhelyzetben a túlélés biztosítására védekező állapotba állítják idegrendszerünket, és agyunk    fejlődéstörténetileg régebben kialakult, primitívebb, ősibb részét, az agytörzset hozzák működésbe. Ez a folyamat interferál a homloklebeny működésével, a limbikus rendszer gátlás alá helyezi agyunk munkamemóriájának működését, fizikailag egy bizonyos szűklátókörűséget okozva[9](13. ábra).
 

 
13. ábra. Az agytörzs, a limbikus rendszer és a prefrontális lebeny együttműködése. A = agytörzs vagy hüllőagy, energiabázis, delta-hullámok B = limbikus rendszer, érzelmek, hitrendszer, alfa-hullámok, théta-hullámok; C = neocortex, képzelet, alfa-hullámok; homloklebeny, akarat és cselekvés, béta-hullámok  
 

Ha az agy működése a sok stressz miatt hosszú ideig van ilyen védekező állapotban, károsodhat a limbikus rendszer, és drasztikusan növekedhet az érzelmi ingerlékenység, ami a mentális funkciók már magzatkorban is kimutatható veszteségéhez vezethet.

Tehát a csecsemőnek mentális és fizikai egészsége, szociális fejlődése, intimitásra, kapcsolatra való képessége és majdani párválasztása szempontjából is nélkülözhetetlenül szüksége van a folyamatos anyai jelenlétre, babusgatásra, félelmeinek eloszlatására, a szoptatásra, első lépései bizonytalanságának önbizalomébresztő, biztonságot nyújtó támogatására, amelyek később felnőtté válásának, az életben szükséges rugalmasságnak, megküzdési stratégiáinak a bázisát fogja jelenteni.

„Amennyiben a spontánul jelentkező késztetések megnyilvánulásait külső erők gátolják, büntetik, vagy ingerszegény a környezet, a gyermek sokat van egyedül és nincs lehetősége a boldog felfedezés élményeinek átélésére, esetleg nem kap megerősítést, visszajelzést, akkor magatartásában és gondolkodásában érzékelhető szociális deficit alakul ki, mely olyan viselkedési anomáliákban jelentkezik, mint a szétszórtság, figyelmetlenség, a céltudatosság hiánya, határozatlanság, a magabiztosság hiánya stb. Az, hogy valaki szeret-e tanulni vagy sem, motivált-e új ismeretek szerzésére vagy sem, attól függ, hogy kisgyermekkorában ki tudott-e alakulni nála a gondolkodási folyamat motivációs bázisa. A kisgyermekkorban megfigyelhető pszicho-motorikus teljesítménykülönbségek és a tanulási zavarok nagy része is erre vezethető vissza.”[10] 

Az interakció meghatározó szerepét a csecsemők fejlődésében Wayne Dennis (1973) bizonyította, amikor egy libanoni árvaház csecsemőinek fejlődését figyelte meg. A csecsemőket röviddel születésük után vitték az intézménybe, és attól kezdve kevés figyelem irányult rájuk. Egy gondozóra 10 gyermek jutott. Ritkán beszéltek a gyermekekkel, hangadásaikra nem válaszoltak, alig játszottak velük, csak etették, öltözették, pelenkázták őket. Egész nap a hátukon feküdtek, vagy a járókában ücsörögtek egy labdával. Az interakció hiánya már az első évben szembetűnő lemaradást okozott fejlődésükben. A kutató azt találta, hogy értelmi fejlődésük nagyjából fél évvel volt lemaradva. Későbbi fejlődésük az interakció minőségétől függően alakult. Akiket örökbe fogadtak, azok figyelemre méltóan felépültek, és lemaradásuk jelentősen csökkent. Az intézetben maradtak azonban 16 éves korukra olyan súlyosan károsodtak, hogy képtelenek voltak a társadalomban önállóan megélni. [11]   
 

 
Számtalan műalkotás[12], mese, történet, idézi, dolgozza föl emberi életünknek azt a mozzanatát, amikor a bennünk élő, fejlődő, kibontakozó, életteret igénylő bizonyos ’rút kiskacsa’, ’hernyó’, ’béka’, ’boszorkány’ hirtelen, egy külső ösztönzésre magára talál, átváltozik, átlényegül, gyönyörű hattyúvá, pillangóvá, királyfivá, királylánnyá válik, azzá, aki mindig is volt, a születése pillanatától kezdve: az igazi, belülről vezérelt önmagává. 

Ahhoz, hogy ez a sorsforduló, a felnőtté, édesanyává és édesapává válás, önmagunk vállalásának meghatározó pillanata életünk során bekövetkezhessen, olyan ősi, megkérdőjelezhetetlen, minden félelmet és ellenállást elsöprő önbizalomra és erőtartalékokra van szükségünk, amelyet a teremtés ajándékaként csecsemőként, édesanyánktól kaphatunk csak meg, a pszichológia szaknyelvén a „korai kötődési mintában”, és a természetes leválás, elengedés, bátorítás, támogatás folyamatában. A mesék és történetek szimbolikusan azt üzenik, hogy – még egészséges kötődés esetén is – csak hosszú és küzdelemmel teli úton juthatunk el önmagunkhoz, oda, ahol megszabadulhatunk attól, amit korai éveinkben valamilyen fatális tévedés (szocializációs hiba) folytán magunkba szippantottunk, és „elnyerhetjük a királylány kezét, a királyságot” – illetve „megszabadulunk a gonosz boszorkától, a varázsló hatalmától”.[13]

A kötődési minta a korai érzelmi élményeket jelenti: szerencsés esetben azt, hogy fontos vagyok mások számára, és szerethető, megismételhetetlen csodája a Teremtésnek. Ennek a varázslatnak a létrejöttéhez szükségünk van társkapcsolatra,[14]a párunkra, aki ’rútságunkban’, ’rút kiskacsa formánkban’ is meglátja a kibontakozni vágyó hattyút, vagy – a másik oldalon – kellő önbizalommal és erővel rendelkezik ahhoz, hogy kibontsa társából a legszebbik énjét.

 
A kiegyensúlyozott és boldog felnőtté válás folyamatait a mesék világán túl számtalan kutatás is feltárta.
Venezuela dzsungeleiben egy fiatal amerikai pszichológus kutatónő felkereste a ma is kőkorszaki körülmények között élő jekána indiánokat. Lenyűgözte ezeknek a „vadembereknek” a szemmel látható boldog és kiegyensúlyozott élete: nincs agresszió, nincs válás, nincs bűnözés, nincsenek elhagyott gyerekek, magányos, boldogtalan emberek. A kutató az indiánok boldog életének kulcsát a csecsemőkkel és a gyermekekkel való bánásmódban találta meg: a nők alkalmazkodnak a csecsemők szükségleteihez. Mindenhova magukkal viszik, és folyamatosan karban, illetve hordozókendőben tartják őket. Az újszülöttet sosem hagyják egyedül, akár alszik, akár ébren van, és legfőképp akkor nem, ha sír. A folyamatosan az édesanya karjában tartott csecsemő azt érzi, hogy minden rendben van, hogy alapvetően jó és szívesen látott vendég, fontos helye van a családban, nélküle semmi nem történik. Ez alapozza meg későbbi életükben önbizalmukat, felelősségvállalásukat, kiegyensúlyozottságukat. Mernek bízni önmagukban és a többiekben, abban, hogy minden körülmények között számíthatnak egymásra.[15]

Hogyan történik ez nálunk? Minden családban kicsit másképpen, de a csecsemőgondozás mai kórházi és otthoni sztenderdjei messze állnak ettől a gyakorlattól. Születésük után (a legtöbb kórházban még ma is) elválasztjuk a kicsiket az anyától, külön szobában kiságyba fektetjük, babakocsiban tologatjuk, óra szerint szoptatjuk őket, és csak akkor érünk hozzájuk, ha tisztába tesszük vagy etetjük, mert attól félünk, hogy a „túl sok szeretet” elkényezteti a gyermekeket. Egy macska- vagy egy majomanya esetében megütköznénk, ha az állatok újszülött kicsinyeikkel ugyanezt tennék.
 
Claudia Tremblay kanadai illusztrátor Guatemalában készült képei a maja nőkről. Képein megmutatja a majákra jellemző erőt, és a felbonthatatlan családi kötelékeket.[16]