Az elmúlt tíz évben – és jelenleg is – tudományos kutatásom fő iránya (számos magyar és angol nyelvű publikációval) az állami (Magyarországon helytelenül felosztó-kirovónak, általam az angol pay-as-you-go egyfajta fordításaként folyó finanszírozásúnak nevezett) nyugdíjrendszer konstrukciós hibája és annak lehetséges kijavítása. A szálakat csak lassan tudtam felgöngyölni, mert azok messzire vezetnek, s időnként meglepő következtetésekre jutottam. A problémahalmazt és annak lehetséges megoldását, megoldásait nem is lehet röviden összefoglalni, annyira összegubancolódtak a szálak. Az állami nyugdíjrendszer ugyanis szedett-vedett elemekből áll, de a lakosság széles rétege számára logikusnak tűnik, igaz olyannak, aminek van egy „kis” hibája, az, hogy nem fenntartható. Az, hogy ez egyáltalán nem „kis hiba”, hanem alapvető, már egy nehéz gondolatmenet eredménye. Nem csoda, hogy ha ezt röviden kell összefoglalni, akkor a legtöbb ember értetlenséggel fogadja, hiszen ekkor szükségszerűen leegyszerűsítetten kell fogalmazni, mintegy provokálva azokat az ellentmondásokat, amelyek emiatt, illetve a téma kifejtetlenül maradt részei híján keletkeznek.

Ha ezekre válaszolunk, akkor már egy kicsit többet foglalkoztunk a témával, de még mindig leegyszerűsítetten, amelyek megint új ellentmondásokat provokálnak, és így tovább. És – tapasztalat szerint – ha az emberek ellentmondást látnak, akkor nem arra gondolnak, hogy az ő témáról való tudásuk szűkös, hanem hogy maga az elmélet hibás. Kicsit olyan ez, mint egy bonyolult, háromdimenziós puzzle, amit valaki egyszer kirakott, rosszul, de jól néz ki. Azt, hogy valami gond van, csak az mutatja, hogy maradt néhány „felesleges” alkatrész, de ezt nem az összerakás, hanem a puzzlekészítő hibájának tudják be. Aztán amikor valaki úgy rakja össze az elemeket, hogy minden alkatrész a helyére kerül, de az eredmény teljesen máshogyan néz ki, akkor tiltakoznak, mert már megszerették a hibás változatot, más dolgokat építettek arra stb. Nekem – meggyőződésem szerint – sikerült helyére raknom a felesleges alkatrészeket, de az összkép emiatt jelentősen megváltozott.

Nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel a témával foglalkozott, illetve foglalkozik, még Magyarországon sem.

Viszont számomra is csak az utolsó két hónapban vált világossá, hogy mennyi mindenki jutott hozzám hasonló következtetésekre, hogy csak a nagy nevek közül említsek néhányat, mint Benjamin Bental, Hans-Werner Sinn, Martin Werding vagy Alessandro Cigno. Ők már évtizedekkel ezelőtt hasonló nyugdíjrendszert javasoltak, mint én – azt hol jobban, hol kevésbé kifejtve. Munkájuk azonban nem került be a főáramú közgazdaságtanba, így mindig ugyanaz a minta ismétlődött: a problémát és a megoldást mindig újrafelfedezték. A fent említettek is részben egymástól függetlenül jutottak el először a gondolatra, hogy a nyugdíjrendszert és a gyermeknevelést össze kell kapcsolni, aztán persze némelyek kooperálni kezdtek, vagy legalábbis hivatkozni egymásra. De ez nem érte el a főáram ingerküszöbét, s jöttek újak, akik újrafelfedezték a problémát. Köztük voltam én is, pedig Magyarország különösen gazdag olyan szerzőkben, akik korán érzékelték a problémát – lényegében a világon az elsők közt.

De mi is ez a probléma? Tulajdonképpen kettőről van szó, ami viszont ugyanannak a dolognak a két oldala:

• az egyiket „időskori biztonság” (old-age security),
• a másikat pedig „társadalombiztosítási” (social security) hipotézisnek szokták nevezni.

Már az ötvenes évek végén észrevették, hogy elkezdett csökkenni a termékenység – bár akkor még ez a maihoz képest jóval magasabb szinten állt, de a csökkenés azóta is lényegében folyamatos. Keresték a magyarázatát, és az egyik legfontosabb okot abban látták, hogy míg régen a gyermekre szükség volt az időskor biztonsága miatt, vagyis azok tartották el idős szüleiket, a társadalombiztosítás elterjedésével ez a motívum eltűnt a gyermekvállalás mögül, s a racionális következtetés az volt, hogy elég kevesebb gyermek. Valójában racionális/gazdasági megfontolásból – legalábbis egyéni szinten – most már egyáltalán nincs szükség gyermekre. Fontos megjegyezni, hogy itt mindegy, hogy az öregkor biztonságát a társadalombiztosítás, vagy az egyéni megtakarítások (különböző magánbiztosítási megoldások) adják meg a gyermek helyett – mindkettőnek alacsony gyermekszám az eredménye. A dolog másik oldala azonban csak a folyó finanszírozású nyugdíjrendszert érinti („társadalombiztosítási hipotézis”).

Eszerint a TB a saját sírját ássa, hiszen azzal, hogy azt ígéri, hogy az aktuális járulékfizetők eltartják az aktuális nyugdíjasokat, implicite azt is feltételezik, hogy mindig lesz elég járulékfizető, vagyis elegendő gyereket nevelnek fel.

Sőt, amikor Roosevelt a második világháború elején az Egyesült Államokban megalapította az első folyó finanszírozású rendszert, majd a bismarcki rendszerek ellehetetlenülése miatt Európában is sorra tértek át ilyen logikára a korábbi feltőkésített állami rendszerek, akkor úgy gondolták, hogy az akkori baby boom örökké fog tartani, vagyis az idősek eltartása az aktívaknak csak jövedelmük egy töredékébe fog kerülni, mert az idősek aránya a fiatalokhoz képest mindig elenyésző lesz. Ha viszont maga a társadalombiztosítás ösztönzi az embereket arra, hogy ne vállaljanak gyermeket, akkor a rendszernek az alapfeltevése nem teljesül, ezért valamit tenni kell. De mit?

A válasz attól függ, hogy ki miért aggódik inkább: a csökkenő gyermekszám vagy a társadalombiztosítás fenntarthatósága miatt. Természetesen – a folyó finanszírozású rendszer keretein belül – a második az első folyománya, ezért úgy tűnik, hogy ha a gyermekszám csökkenést megállítjuk, visszafordítjuk, akkor a társadalombiztosítást is fenntarthatóvá tesszük, vagyis a helyes, összefoglaló cél az, hogy ösztönözzük a gyermekvállalást, az mindent megold. A nyugdíj és gyermekvállalás összekötését emiatt általában „pronatalista” alapon szokták támogatni, legalábbis így tesz a magyar szerzők többsége (Demény Pál, Botos Katalin és József, Németh György, Tóth István János, Giday András és Szegő Szilvia), de én és Gál Róbert (aki a kérdésben kevésbé exponálta magát) kivételek vagyunk, mi a társadalombiztosítást akarjuk fenntarthatóvá tenni, függetlenül attól, hogy mennyi gyermek születik ténylegesen.

Vagyis mi nem szeretnénk, hogy valaki csak azért vállaljon gyermeket, mert az számára gazdaságilag előnyös, de azt igen, hogy azért ne mondjon le a gyermekvállalásról, mert az gazdaságilag hátrányos számára, mint ami a jelenlegi helyzet.

Ez tehát egy nagy különbség az elméletem és a Farkas András által ismertetett elmélet között, amiben többé-kevésbé Botos Katalin koncepciójára lehet ráismerni. Ez a hozzáállás ráadásul elválaszthatóvá teszi egymástól a nyugdíjrendszert és a népesedéspolitikát, hiszen ez utóbbinak – mint ahogy erre Farkas András is utalt – nem biztos, hogy minden körülmények között a népesség növekedése kell, hogy a célja legyen. Ugyan nem gondolom, hogy Magyarországon most a túlnépesedés a gond, de helytelen lenne a népességnövekedést „beégetni” a különböző társadalmi-gazdasági rendszerekbe – ezeket függetlenné kell tenni a demográfiai folyamatoktól – én magam ezt próbálom megvalósítani. A magam részéről például komolyan veszem, hogy a Föld túlnépesedett, s gondolkodni kell ennek mérséklésén – javaslatommal ezt is el lehet érni anélkül, hogy emiatt nyugdíjválságot okoznánk.

És akkor nézzük röviden, hogy a nyugdíj és gyermekvállalás összekötése tekintetében milyen koncepciók vannak csak Magyarországon. Mivel 2019-ben egy konferencián összegyűjtöttük az összes magyar érintettet, és 2020-ben egy konferenciakötetben kiadtuk az összes előadást, egy helyen jól áttekinthető a teljes „felhozatal” – legalábbis a jelenlegi állás. (Nyugdíj és gyermekvállalás 2.0 - Nyugdíjreform elképzelések - Konferencia kötet) A magyarok vonatkozásában is elmondható, hogy többségük egymástól függetlenül jutott arra a következtetésre, amire, de amikor találkozott hasonló elképzelésekkel, akkor ezek között némi kölcsönhatás alakult ki.

Magyarország ráadásul a témában az úttörők között van. Benjamin Bental matematikus cikke, ami egy matematikai modellel azt mutatta meg, hogy egy társadalombiztosítási nyugdíjrendszer akkor fenntartható, ha a nyugdíjat a felnevelt gyermekek száma szerint fizetik, 1989-es. Demény Pál (akkoriban Paul Demeny) demográfus azonban már 1987-ben egy (budapesti) előadásában, aminek szövege tanulmányként angolul megjelent, némileg hasonló következtetésre jutott. Mégpedig arra, hogy ha a társadalombiztosítás bevezetése azt jelenti, hogy elválasztották egymástól az öregkori biztonságot és a gyermekvállalást, s emiatt kevesebb gyermek születik, akkor a nagyobb gyermekszám ösztönzésének, egy „pronatalista politikának”, ahogyan azt cikkének címében is írja, újra össze kell kötni a társadalombiztosítást és a gyermekvállalást. Demény konkrétan azt javasolta, hogy a gyermek társadalombiztosítási járulékának „egy meghatározott hányadát” a szülő nyugdíjára kell átutalni. Németh György és Tóth István János mai javaslatai ehhez nagyon hasonlóak, de 2005-ben Mészáros József is ilyen javaslatot fogalmazott meg egy tanulmányában (ő „nagyipénznek” nevezte ezt egy állítólag ezzel kapcsolatban elterjedt szóhasználat alapján).

A legfontosabb ellenérv a Demény-féle javaslatokkal szemben politikai jellegű. Ez pedig az, hogy ez azért nem fogja a vágyott gyermekszám növekedést elérni, mert amikor bevezetik, akkor annak előnyös hatását nem azok a fiatalok érzik, akik tudnak gyermekvállalási döntést hozni, hanem a mostani nyugdíjasok, akik már nem. Tehát a fiatalokat csak közvetve ösztönözné a nagyobb termékenységre, de ezt azért nem teszi, mert azok – politikai tapasztalataik alapján – úgy vélik, hogy a következő kormány el fogja törölni ezt a megoldást, így az amúgy is a távoli jövőbe, több évtizeddel későbbre ígért „jutalmat” úgysem fogják megkapni. Vagyis ez a megoldás rengeteg pluszforrást igényel, amit feleslegesen költ el, tehát közgazdaságilag szemlélve a dolgot: rosszul ösztönöz. Egy további „metaszintű”, vagy régiesebben „filozofikus” ellenérv, hogy azzal, hogy ez a megoldás nem akarja megreformálni a folyó finanszírozású rendszer rossz logikáját (erről később részletesebben), mintegy legitimálja ezt a rendszert, sőt úgy tünteti fel, mintha egy jó rendszernek a tiszta logikáját megerőszakolnák oda nem illő elemek hozzárendelésével. Ez az ellenérv, mint majd látjuk a Botos házaspár javaslatával szemben is elmondható, sőt, az előző is nagyrészt. De mielőtt erre rátérnénk, meg kell említeni egy másik magyar úttörőt, Augusztinovics Máriát.

A 2014-ben elhunyt Augusztinovics Mária, az egyik legfontosabb magyar nyugdíjközgazdász volt, s intenzíven foglalkoztatta a nyugdíjrendszer reformja.

Ráadásul nemzetközileg is az elsők között – nagyjából Demény Pál fenti javaslatával egyidőben a ’80-as évek végén – foglalkozni kezdett az emberi életpálya, azon belül különös tekintettel a gyermeknevelés pénzügyeivel, amit ő a „gesztáció” finanszírozásának nevezett. Észrevette, hogy a modern korban – szemben a korábbiakkal – ez egyáltalán nem megoldott, s egymást követő írásaiban elemezve a problémát, végül 1993-ban egy komplex, az egész életpálya pénzügyeit, benne a „gesztációt” és a nyugdíjas kor finanszírozását megoldó javaslatot tett le az asztalra. Megoldása a kiindulópontban különbözik a gyermeknevelés és a nyugdíj közvetlen összekötését célzó javaslatoktól, ő ezt áttétellel tette meg. A nyugdíjrendszert ő hagyományos értelemben fel szerette volna tőkésíteni. Először úgy, hogy a szocializmus idején felhalmozott állami vagyon (nagy részét) javasolta az állami nyugdíjrendszer mögé tenni tőkeként, amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalombiztosításnak végül nyújtott „vagyonjuttatás” a szükségesnek – amire kalkulációt végzett (de nem csak ő, hanem pl. Bod Péter is) – a pici töredéke csak, akkor az oktatás fizetőssé tétele mellett érvelt, s nála ez lett volna a nyugdíjrendszer mögötti tőke. Vagyis végülis – kerülővel – eljutott ő is a humán tőke alapú nyugdíjrendszerhez. (Elképzelésének és a humántőke alapú nyugdíjrendszernek a különbségét egy várhatóan a nyár végén, a megjelenő tanulmányomban elemzem.)

A fent említett Demény-féle javaslatoknak egy további problémája, hogy nincs benne kockázatmegosztás (bár, ha a „bizonyos hányad” elég kicsi, akkor ez nem okoz gondot), ami viszont a mindenfajta biztosítási – bennük a társadalombiztosítási – megoldásoknak a nagy előnye és hozzáadott értéke a hagyományos megoldásokhoz képest, ahol a gyermekek tartják el idős szüleiket. A gyermek ugyanis meghalhat, munkanélküli lehet, eleve sérülten, illetve csekély képességekkel születhet, s végül: meg is tagadhatja szülei eltartását. Szükséges tehát egy kényszerítő és kockázatkiegyenlítő mechanizmus. Mindezek miatt logikusan vetődik fel, hogy a gyermeknevelés elismerését a nyugdíjrendszerbe integráljuk. Két ilyen javaslat készült, egymással nagyjából egy időben, egymástól függetlenül: a Botos házaspáré és a Banyár József, Gál Róbert, Mészáros József szerzőhármasé mindjárt a ’10-es évek elején, de ez utóbbi csak 2016-ban jelent meg. Az alapgondolat: a gyermeknevelést is egyfajta járulékfizetésként ismerjük el, vagyis a gyermeket nevelők több nyugdíjat kapnának. Ez az a megoldás, amit Farkas András bírált, s jómagam is ezt teszem immáron, hogy látom a hibáit. Ez pedig – mint már jeleztem – az, hogy úgy tesz, mintha legitim megoldás lenne, hogy az állami nyugdíjrendszerben a nyugdíj a járulékfizetésért jár. Emiatt itt is egy „illetéktelen külső beavatkozásnak” tűnik a gyermeknevelés elismerése, pláne, hogy – ahogy Farkas András is szóvá teszi – valamilyen szinten a rendszerben már most is el van ismerve a gyermeknevelési erőfeszítés. De itt is igaz, hogy rosszul ösztönöz, s ez a megoldás is abból indul ki, hogy a gyermeknevelést – a nyugdíjrendszer fenntarthatósága miatt – ösztönözni kell. Érdemes még megemlíteni Giday András és Szegő Andrea nevét, akik közös tanulmányaikban valahol a két eddig ismertetett megoldás közti átmeneti rendszert javasolnak. Mind Botosék, mind a Giday-Szegő szerzőpáros nagyon alapos és alapvetően helytálló probléma-elemzés után teszik meg javaslataikat. Ki kell emelni Gidayék érdemeként, hogy megpróbálják számszerűsíteni a gyermeknevelés összes költségét, s hogy abból mennyit állnak a szülők.

És eljutottunk a gyermeknevelés és a nyugdíjrendszer összekötésére vonatkozó elméletek „harmadik hullámához”, amit én humán tőke alapú nyugdíjrendszernek hívok.

Ennek alapvető felismerése, hogy maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer nem más, mint egy rosszul felépített humán tőkén alapuló nyugdíjrendszer. Humán tőkén alapul, hiszen nem tesz mást, mint a mostani aktív generáció járulékát fizeti ki az aktuális nyugdíjasoknak, és azt ígéri, hogy ha majd a mostani aktívak nyugdíjasok lesznek, akkor nekik majd az akkori aktívak fizetnek nyugdíjat. Vagyis a rendszer a jövő generáció járulékfizetési kapacitására, másképp humán tőkéjére épül. A humán tőke létrehozása pedig „beruházást”, vagyis pénz- és időáldozatot igényel. Hozama pedig a felnevelt gyermek azon képessége, hogy mindezt a beruházást – folyó fogyasztása és gyermekei nevelése mellett – kamatostul vissza képes fizetni. A folyó finanszírozású rendszer „társadalmasítja” ezt a hozamot, ami azt jelenti, hogy azt az érintettek nem olyan arányban kapják vissza, amilyen arányban ennek a humán tőkének a létrehozásához hozzájárultak, hanem teljesen más elv alapján.

Hogy érezzük, hogy mi a probléma, végezzünk egy gondolatkísérletet. Mindenki ismeri a feltőkésített nyugdíjrendszert, amit Magyarországon a nyugdíjpénztár képvisel leginkább. Ennek az az elve, hogy mindenki befizet valamennyit ide – az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy mindenki jövedelmének ugyanannyi hányadát – majd az ez alapján összegyűlt tőke után, nyugdíjba vonuláskor arányos járadékot kap. Vagyis a nyugdíj arányos lesz a takarékoskodási erőfeszítésekkel, amit mindenki méltányosnak is érez. Most csavarjunk egyet a dolgon, és képzeljük el, hogy a befizetés ugyanez, de a kifizetés már nem így történik, hanem mindenki az általa felnevelt gyermekek számával arányos nyugdíjat kap. Érezzük, hogy ez nem méltányos, mert a nyugdíjnak a hozzájárulástól kellene függenie, ehhez a rendszerhez pedig nem a gyermekvállalás volt a hozzájárulás. A jelenlegi folyó finanszírozású rendszer viszont ennek pont a fordítottja, de az sem méltányos, mert ott a nyugdíjhoz a gyermekneveléssel járulunk hozzá, a járulékfizetésnek más a státusza, nem az alapozza meg a mi későbbi nyugdíjunkat, hanem azzal fizetjük vissza felnevelésünk költségeit. Tehát a humán tőke alapú nyugdíjrendszer másik alapvető felismerése, hogy a járulék az nem a rendszer befizetési, hanem a kifizetési oldala, vagyis ez a törlesztés és a kamat. Ezt a járulékfizetőnek azért kell fizetnie, mert tartozik azoknak, akik a felnevelését finanszírozták, s amit csak akkor tud visszafizetni, ha már munkába áll. És mivel ezzel a tartozását rótta le, ezért neki már nem jár semmi.

A világtörténelemben – a modern kor kivételével – a gyermekek mindig visszafizették felnevelésük költségeit (már ha egyáltalán megérték a felnőttkort).

Ezt hívják a mából visszatekintve „hagyományos nyugdíjrendszernek”. Habár a gyermekvállalás nem feltétlenül gazdasági céllal történik, mindig nyereséges „üzlet” volt, ráadásul viszonylag olcsó is. A modern kor ebben alapvető változást hozott: részben hallatlanul megdrágult (hiszen az iskolázás időtartama egyre hosszabb), részben pedig a megtérülés szinte nullára csökkent, vagyis az erre vállalkozók számára ez egy erősen veszteséges üzlet, lényegében passzió, vagy inkább luxusfogyasztás. Ennek oka, hogy a mai korban – és ez történelmileg vadonatúj jelenség – nincsenek olyan intézményes csatornák, ahol az egyéneknek megtérül a humántőke befektetésük. Az időskori megélhetés gyermekek általi, tehát családon belüli finanszírozása évezredeken keresztül ilyen csatorna volt. A modern nyugdíjrendszer tulajdonképpen ugyanezt teszi, hiszen a nyugdíjasok generációját gyermekeik és unokáik generációja tartja el. Van azonban egyetlen lényegi változtatás a régi módszerhez képest: ezt generáció, nem pedig egyéni szinten teszi. És még úgy sem egyéni szinten, hogy egyfajta jogos kockázatmegosztást alkalmaznak a gyermekek véletlenszerű képességei miatt, hanem úgy, hogy (szinte) egyáltalán nem veszik figyelembe a gyermeknevelési hozzájárulást. Amit Farkas András ellenpéldaként említ ezen a téren (pl. hogy a nőknek a gyermeknevelés beszámít a szolgálati idejébe), azok csak a rendszeren belüli ad-hoc rögtönzések, és messze nem arányosak a tényleges gyermeknevelési erőfeszítésekkel. És ráadásul a járulékfizetést nem is kellene beleszámítani a nyugdíjjogosultságba, mint már láttuk.

Amikor Farkas András azt mondja, hogy a mostani felosztó-kirovó rendszer elavult, akkor igaza van. Abban is igaza van, hogy az általa ismertetett gyermek és nyugdíj megoldás (lényegében a Botos házaspár javaslata) belül marad ezen a meghaladandó paradigmán. De azt nem veszi észre, hogy kis módosítással ez a rendszer egy logikus rendszerré alakítható. Az elv: a járulékot annak adjuk vissza – persze megfelelő kockázatmegosztást alkalmazva –, aki a járulékfizetőt létrehozta. Járulékos elv: az egy (átlagos) ember által fizetendő járuléknak nagyjából meg kell egyeznie az egy (átlagos) ember felnevelésének a költségével, beleértve minden költséget az iskoláztatástól a szülő idejéig, amit úgy kell mérni, hogy emiatt mennyi jövedelemről mondott le azáltal, hogy gyermeket nevelt, ahelyett, hogy dolgozott volna. Ha viszont a fentiek alapján egy szűkebb nyugdíjas körben újraosztjuk a járuléktömeget, akkor az átlagosnál nagyobb számú, átlagosnál magasabb végzettségű gyermeket nevelők az átlagosnál több nyugdíjat kapnak, a kevesebb és/vagy alacsonyabb végzettségű gyermeket nevelők kevesebbet, a gyermeket nem nevelők viszont sokkal kevesebbet. Viszont nekik is kell kapniuk valamennyit, mert a gyermeknevelést részben adókból finanszírozzák (pl. családi pótlék, gyes, gyed, csok, illetve az óvoda és az iskola költségeinek nagyobb része), amit a gyermektelenek is fizetnek – arányaiban esetleg nagyobbat is, mint a gyermekesek. De ez csak kis nyugdíjat adna. Viszont ők megtakarítják a gyermeknevelés költségeit. Egyrészt nem kell fizetniük a gyermek fogyasztását, másrészt nem kell a gyermeknevelés miatt kiszakadniuk a munkából, többet tudnak dolgozni és keresni. A mai rendszerben ezt nyugodtan fogyasztásra költhetik, pedig egy átlagos embernek aktív korában nemcsak az akkori és időskori fogyasztását kell megkeresnie, hanem a gyermekkorit is. Ha nem nevel gyermeket, akkor ő nem adta vissza azt, amivel – felnevelése miatt – a társadalomnak tartozik. Ezért az általam javasolt rendszerben a számukra létre kell hozni egy „hagyományosan” feltőkésített nyugdíj részrendszert. Azt a pénzt, amit a gyermek nem neveléssel megtakarítottak befizetnek, ezzel egészítik ki hasonló szintűre a nyugdíjukat, mint a gyermekesek. Az eredmény az lesz, hogy a gyermektelenek, és a kevés gyermeket nevelők is ugyanolyan szinten fognak élni, mint azok, akik két-három gyermeket nevelnek. Megszűnik tehát az a mai helyzet, hogy a gyermeknevelés egyértelműen fogyasztási áldozat, kiegyenlítődik a gyermekesek és a gyermektelenek fogyasztási szintje. Ez nem csak méltányos helyzetet eredményez, de eltávolít egy fontos ellenösztönzést a gyermeknevelés útjából. Ugyanakkor senkit sem kényszerít gyermeknevelésre, mindenki szabadon választhat, hogy nyugdíjára „hagyományos” módon vagy „gyermekben” takarékoskodik.

Technikailag ezt úgy gondolom, hogy aktív életpályája kezdetén mindenki elkezdi fizetése egy részét félrerakni a saját nyugdíjára. (Ez nem a mostani járulékfizetés, az – időtartamában korlátozva ugyan, de - megmaradna, viszont nem járna érte nyugdíj.) Ha születik egy gyermeke, akkor ezt lecsökkentheti mondjuk harmadára, tehát azonnal pénze szabadul fel a gyermeknevelésre. További gyermek esetén tovább csökken ez a rész és 3 gyermeknél már semmit sem kell félreraknia.

És itt mindenképp foglalkozni kell Farkas András azon felvetésével, hogy a rendszer diszkriminatív azokkal szemben, akiknek nem lehet gyermekük. A „diszkrimináció” jelzőt itt Farkas András elég könnyű kézzel osztja. Nyilvánvaló, hogy ő annak híve, hogy az emberek takarékoskodjanak minél többet nyugdíjukra pl. életbiztosításban. Az ő „standardjai” alapján nyugodtan lehet mondani, hogy ő is „diszkriminatív” azokkal szemben, akik képtelenek takarékoskodni. Persze ez így elég nagy butaság, de ugyanezt az ő érvéről is el lehet mondani. Nem szabad ugyanis összekeverni a sajnálatot a pénzügyekkel. Szubjektíve én is nagyon sajnálom azokat, akinek nem lehetett gyereke, pedig nagyon szeretett volna. (Nekem is csak egy lett, pedig többet szerettem volna.) De ő ezzel rengeteg pénzt megtakarított, mert gyermeknevelés helyett dolgozhatott, és sokkal jobb életszínvonalat tudott biztosítani magának, mint aki, mondjuk például az anyám, aki 5 gyermeket szült, és négyet felenevelt. Nem ezt akarta, de ez lett. A társadalom nem teheti meg, hogy az efölötti sajnálatát plusz pénzzel fejezze ki a gyermektelenek számára. Pláne, hogy van más megoldás is: az örökbefogadás. Ahhoz, hogy valaki szülő legyen, nem szükséges saját gyermek – sajnos – elég nagy a kínálat az örökbe fogadható gyermekekből. És a rendszer szempontjából közömbös, hogy valaki saját, vagy örökbe fogadott gyermekeket nevel. Ráadásul a gyermeket nem, vagy csak keveset nevelők egy kisebbsége az, akinek nem lehet gyermeke. A szabályokat nem a kisebbségre, hanem a többségre kell hozni, csak ott kell rajtuk változtatni, ha lényeges csoportok nem tudnak azokhoz alkalmazkodni. Az általam javasolt szabályokhoz pedig azok is tudnak alkalmazkodni, akiknek nem lehet saját gyermekük.

Javaslatomat a fentieknél sokkal részletesebben kidolgoztam. Magyarul a legrészletesebb változat a fent említett konferenciakötetben olvasható, illetve önálló tanulmányként itt: (Banyár József: Egy emberi tőkével feltőkésített nyugdíjrendszer körvonalai), angol változata pedig a Risks idei különszámában (The Outlines of a Possible Pension System Funded with Human Capital).

S végül Farkas András saját nyugdíjjavaslatáról, amit az általa bírált „ellentmondásos” javaslat ellenében „letesz az asztalra”. Ez egy homályos utalás egy nem létező „robotatóra”, amit csak néhány futurológus, illetve feltűnést kereső politikus vetett fel eddig. Ezt nyugodtan lehet a szórakoztatás részének tekinteni, hiszen egyelőre nagy és nyitott kérdés, hogy az emberiség hogyan alkalmazkodik a jelenlegi munkák nagy részének a robotizálásához. A tapasztalat azt mondja, hogy valószínűleg ugyanúgy, mint eddig tette az előrehaladó gépesítéshez, vagyis más, jelenleg nem létező munkakörökbe áramlanak az így felszabaduló emberek, esetleg csökken a napi munkaidő, mint Keynes gondolta 89 évvel ezelőtt (s ami nagyon hasznos lenne, hiszen idő szabadulna fel a gyermeknevelésre - főleg ha nem a heti, hanem a napi munkaidő csökkenne). A robotok által előállított cikkek ára pedig radikálisan lecsökken, mint eddig mindig, amikor a gépesítés miatt a termelékenység emelkedett – vagyis a köz a robotok pozitívumait nem többletadóként fogja élvezni.

Természetesen Farkas Andrásnak van ennél komolyabb javaslata is, amit – mint már utaltam rá – egyéb cikkeiben és előadásaiban fejtett ki, s ami ugyanaz, mint amit a pénzügyi-biztosítási szakma általában is „nyomat” már évtizedek óta (s aminek korábban jómagam is a híve voltam Mészáros Józseffel közösen írt 2003-as könyvemben). Ez pedig az, hogy az emberek meneküljenek az állami nyugdíjrendszerből, kezdjenek el takarékoskodni. Vagyis a nyugdíjrendszer egyéni, anarchikus feltőkésítését hirdeti, mint megoldást. Erről már – pont Farkas András egyik cikkéhez, illetve tervezett Portfolio-konferencia előadásához kapcsolódóan – írtam a Portfolio-n (Itt az új nyugdíjjavaslat: mentsük meg a rendszert gyerekekkel!). Ezzel az a probléma, hogy a nyugdíjrendszer fenntarthatóságának a problémáját ugyan megoldja, de a népesség újratermelésének a problémáját nem, sőt tovább súlyosbítja. Itt ugyanis a gyermeknevelés ugyanúgy nem lesz elismerve sehogyan sem, mint eddig, viszont az erre képes korosztályt azzal szembesíti, hogy – az idősek eltartása mellett – még a saját időskorára is takarékoskodnia kell. Ez arra ösztönzi őket, hogy csökkentsék a luxusfogyasztásukat, s ma az egyik leglényegesebb ilyen pont a gyermekvállalás!

Végezetül fontos megemlíteni az átmenet, és a vele szorosan összefüggő politikai megvalósíthatóság problémáját.

De előbb pár szót arról, hogy a javaslatom kiket érint, és kiket nem. Régi tapasztalat, hogy a nyugdíj, mint téma a fiatalokat nem igazán érdekli, úgy gondolják, hogy „ráérnek” még erre. Aztán ahogy egyre idősebbek lesznek, egyre fontosabbnak tartják, egyre inkább figyelnek az ilyen cikkekre. Az idősek pedig lényegében – a rossz tapasztalatok miatt – rettegnek minden változástól, az enyém pedig egy radikális változtatást javasló elképzelés. Ezt sokan úgy élik meg, hogy én el akarom venni a nyugdíjukat – Farkas András pedig a védelmükre kel azzal, hogy elutasítja a javaslatomat, s „bizonyítja”, hogy az szakmailag nem állja meg a helyét. De nem ez a helyzet! Én szinte kizárólag a fiataloknak, illetve a középkorúaknak írok (az idősektől – saját korosztályomtól és a korábban születettektől - azt kérem, hogy írásaimat jóindulatú semlegességgel olvassák), és azt javaslom, hogy ők gondolják át, hogy akarják-e, hogy idős korukra is a mai rendszer legyen életben, vagy érdemes lenne felváltani azt egy méltányosabb rendszerrel.

Azért a fiatalokhoz szólok, mert ők még most alakítják ki az életpálya pénzügyi stratégiájukat, amit nagyon erősen befolyásol, hogy milyen nyugdíjrendszer van érvényben. Ők még tudnak egy újhoz alkalmazkodni, de ez az alkalmazkodási képesség egyre inkább csökken, ahol idősödünk. Vagyis a nyugdíjasok és a nyugdíj előtt nem sokkal állók részére már nem igazán, vagy csak nagyon kis mértékben szabad változtatni a rendszeren. Ezért én a bevezetés tekintetében egy erősen „felmenő rendszerben” gondolkodom, teljes egészében csak a mondjuk 45 év alattiakra vezetném be, a 60 évnél idősebbekre pedig egyáltalán nem. És az, hogy a bevezetés hogyan történik, arra több lehetőség is van, amibe itt már nem szeretnék belemenni, ez nyilván már a politikai megvalósíthatóság kérdése is. Biztos, hogy a komplex javaslatomat egyszerű, érthető lépésekké kell szétbontani.

És akkor most pár szót arról, hogy akkor miért nem egyszerű javaslatokat fogalmaztam meg, hanem egy komplexet? Semmiképpen sem azért, mert feltétlenül azt kell megvalósítani, hanem azért, hogy (1) megmutassam, hogy lehetséges egy koherens humán tőkén alapuló nyugdíjrendszert létrehozni, és (2) hogy megmutassam, hogy az egyes elemek hogyan függenek össze logikusan, és hogyan nem. Magyarán, ha részelemeket vezetünk be, azok olyanok legyenek, amik a későbbi koherens rendszerbe be tudnak integrálódni, ne pedig olyanok, amik „szétverik” azt. Pl. a gyermeknevelés, mint járulékfizetés nem igazán integrálható elem, de a gyermektelenek részére meghirdetett fokozatos korhatáremelés, benne egy megtakarítási számla nyitásával ilyen lenne.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images

Forrás: portfolio.hu