2020. október 31.
Tóth Gábor
 

dr. Benda József: Európának nincs alternatívája a populáció leépülése ellen

„Ráadásul az újabb generációk egyre kevésbé tisztelik az életet, nem kívánnak gyermekeket vállalni” fogalmaz dr. Benda József, a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztályának vezetője, a Gyermek és Családbarát Magyarországért Alkotó Műhely (CSAM) ügyvezetője. Az előző, vele készített interjúnkban a gyermekszületések drasztikus csökkenéséről beszélgettünk, hiszen mára 90 ezer alá esett az újszülöttek száma, mely egy 6 milliós ország utánpótlását fedezhetné – ez pedig az ország gazdasági, kulturális leépüléséhez és akár további területvesztéshez vezethet.

– Hogy látja, mi lehet az oka annak, hogy évtizedek óta nem érjük el a társadalmi reprodukcióhoz szükséges gyermekszámot?

– Kulcskérdés ennek a rendkívül bonyolult folyamatnak a feltárása, hiszen az ok-okozati lánc megértése nélkül nem tudjuk a problémát megoldani. A bajok gyökerei igen mélyen vannak és számos – sokat emlegetett, mégis felszíninek tűnő jelenség – elfedi az eredeti okokat. Szokták emlegetni például magyarázatként „a fiatalok értékrendjének a megváltozását”, de nem teszik fel a kérdést:

miért változott meg az értékrend?

Pusztán adottságnak, kortünetnek tekintik. Hasonlóképpen emlegetik a „modernizációt”, a „fogamzásgátló tablettákat”, „a párválasztás kitolódását”, vagy „a nők karriervágyát”, de nem vizsgálták meg, hogyan történt ez, kinek az érdeke, mi van, mi lehet mindezek hátterében? Pedig ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása nélkül, úgy vélem, hogy

sem Magyarországon, sem Nyugat-Európában nincs alternatívája a populációk leépülésének, a kultúrák visszavonhatatlan pusztulásának.

„Ha nem találunk alternatívát, a kultúránk elpusztul.” (Fotó: Táborosi Norbert)

– Hogyan jutott erre a megállapításra? Mikor kezdett el foglalkozni a hazai demográfiai válság okaival?

– Évtizedeken át szocializációkutatással, iskolafejlesztéssel foglalkoztam. Az 1980-as évek elején, iskolalátogatásaim alkalmával találkoztam először egy furcsa jelenséggel, amelyet harminc évvel később, a demográfiai kutatásokban elmélyülve értettem csak meg. Akkoriban lettem figyelmes arra, hogy a 6-7 éves korosztályban, két-három év leforgása alatt, megtöbbszöröződött a magatartászavaros gyermekek száma. A jelenség országos méreteket öltött, ezért 1986-ban hatról hét évre emelték a beiskolázási korhatárt. Szerettem volna ezt a folyamatot megérteni.

Mivel a pszichológusok álláspontja szerint az elsődleges szocializáció a családban történik, ezért megvizsgáltam, mi történt ezzel a generációval kisgyermekkorában.

1975-1985 között, amikor ők születtek, lényeges változás azonban nem történt. Tovább kutattam és a nagyszülőkhöz jutottam el, akik 1950 és 1960 között születtek. Egy transzgenerációs, interdiszciplináris metszetben sikerült értelmezni a folyamatot. A fejlődéslélektani, társadalomtörténeti, szocializációelméleti és az epigenetikai kutatások összevetése döbbenetes eredményt mutatott.

A családok életfeltételei az 1950-es évektől gyökeresen megváltoztak.

– A Rákosi- és a Kádár-korszak embertelensége tönkretette a családok természetes szerepköreit?

– Ahogy az előző beszélgetésben is szóltam róla, az édesanyák tömeges munkába állítása és a csecsemők intézményekbe helyezése a kapcsolati kultúra megváltozását eredményezte, amely generációkon keresztül, a mai napig számos területen érezteti hatását. Ennek nyomán jöttem rá arra, hogy ez a folyamat eredményezhette a második generációban a 6-7 évesek iskolai magatartás zavarait, amely először a beiskolázási korhatár felemeléséhez, iskolapszichológusi hálózat kialakításához, később egy egész tünetegyüttes beazonosításához (SNI: Sajátos Nevelési Igény, BTMN: beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézség) vezetett.

Továbbá ez mutatkozhat meg a korábban emlegetett olyan másodlagos tényezőkben, mint az értékrend, a mentalitás megváltozása, a „karriervágy” előre törése és a gyermekvállalási hajlandóság csökkenése is.

A kisgyermekkori kötődési traumák ugyanis epigenetikai változásokat idéznek elő, amelyek nemcsak a másodlagos szocializációs folyamatokat befolyásolják az iskolában, hanem a felnőttkori társas kapcsolatok alakulását is.

Budapesti bölcsőde, 1955. (Forrás: Fortapan.hu)

– A három generáció között hol tapinthatóak ki a legfőbb különbségek?

– A második, „B”-generáció 1970 és 1990 között született. Aki nem élhette meg csecsemőként azt a gondoskodást, – anyai szeretetet, a testközelséget – a pszichológusok szerint nem is tudja továbbadni a saját gyermekeinek. E generáció ilyen módon már halmozott kötődési deficittel nevelkedett. Ők kerültek az 1980-as évektől iskolába, azóta tapasztaljuk az egyre szélesebb rétegeket érintő magatartás-, és teljesítményzavarokat. A kutatások során azt is megfigyeltük, hogy a kisgyermekkori kötődési zavarok társadalmi hatása több területen is megmutatkozik.

Minél többen kerülnek idejekorán bölcsődékbe egy nemzedéken belül, az idegrendszeri alapú magatartászavarokon túl, úgy nő a gyógypedagógiai ellátottak, sőt a fiatalkorú elítéltek száma is, ami már idegrendszeri elváltozások tömeges megjelenését mutatja.

Ez a nemzedék – akik 2020-ban 30-50 évesek – már nem is kötött házasságot, miközben folyamatosan emelkedett a válások száma, és ahogy a harmadik születési hullám elmaradásából láthatjuk, nem hozta létre a saját utódait!

Míg 1954-ben és 1976-ban még vannak demográfiai csúcsok, addig ez a harmadik csúcs, mely 1998 körül lett volna esedékes, már teljesen hiányzott!

Bölcsőde, 1961. (Forrás: Fortepan.hu)

Ennek a folyamatnak az interdiszciplináris, sokoldalú és minden lényeges szempont vizsgálatára kiterjedő feltárása egy nagyszabású kutatóintézeti feladat lenne. Itt egy olyan nézőpont szükségességére szeretnénk felhívni a figyelmet, amely nemcsak, hogy nemzetközi érdeklődésre tarthatna számot, de alkalmasnak mutatkozik arra is, hogy a mikrotörténések bázisán feltárja és értelmezze azt a hosszú társadalmi folyamatot, amely a nyugati világ népességcsökkenésének megértéséhez is elvezethet.

– Mi okozta az európai népességcsökkenést?

– Úgy vélem, hogy az alapvető ok az úgynevezett „ősbizalom” kialakulásának hiánya, ami a csecsemők túl korai elválasztásának az eredménye. Tömegek maradtak – maradnak ma is – magukra életük első, és ebből a szempontból meghatározó évében. XIII. Leó pápa a Rerum novarumban így ír:

„Amikor a szocialisták a szülők gondviselését mellőzve az állam gondviselését sürgetik, a természetjog ellen vétkeznek azzal, hogy megbontják a családi szervezetet.”

Ebből adódik az, hogy az újabb generációk egyre kevésbé tisztelik az életet, nem kívánnak gyermekeket vállalni, illetve nem születnek meg „a vágyott gyermekek”. Ez az értékrendbeli váltás pedig azzal jár, hogy

négy-öt generáció alatt – ahogy Bogár László professzor úr fogalmaz – „kivezetjük magunkat a történelemből”.

Máté evangéliumában is olvashatjuk: „Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul”. Ha egy országban a munka, a pénz, az önérdek fontosabbá válik a szerető családnál, egymás támogatásánál, szolgálatánál, a gyermekeknél, vagyis az emberi életnél, akkor az ország jövője belátható időn belül véget ér.

Óvoda 1954-ben. (Forrás: Fortepan.hu)

– Igaz az az állítás, miszerint a gyermeket vállalni tudó generációk önzőbbé váltak, hogy kompenzálják a gyermekkorban meg nem kapott szeretetet?

– Így van, ez történik. Erich Fromm írja meg „A Szeretet művészete” című könyvében, hogy a szeretethiány az önbizalom hiányához vezet, amelyet különböző függőségekkel kompenzálunk. Ezek közé tartozik a közismert alkohol- és szerencsejáték-függőség, de ide sorolja a magamutogatást, a pénz- és hatalomfüggőséget, az önérvényesítő erőszakot is.

Az érett személyiség képes csak törődést kimutatni, felelősséget vállalni, tiszteletet adni másoknak, amelyek az egészséges társadalom működéséhez szükséges alapértékek.

Ehhez az kell, hogy életünk első évében megélhessük azt, hogy „azért szeretnek, mert vagyok”. Azt, hogy édesanyám számára én vagyok a legfontosabb. Nem hagy magamra, nem megy el, velem foglalkozik, amíg erre szükségem van. Akkor tudnak kifejlődni idegrendszerünkben a szociális viselkedés agyi struktúrái, ha életünk első évében ezt megkapjuk.

Ezért fogalmazza meg a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia „Megújulás a szeretetben” című utolsó körlevele: „Az első életévben az állandó anyai jelenlét biztosítja a legjobban a csecsemő idegrendszerének, érzelmi életének teljes körű, zavartalan fejlődését. Az Egyház és a társadalom különleges összefogására van szükség ahhoz, hogy a gyermek számára szükséges gondoskodást megkapja. Meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy lehetőség nyíljon az édesanyák otthon maradására és a személyes törődés kereteinek, a nagycsaládos életpályamodellnek a kiteljesítésére.”

Interjúnk a demográfiai válság esetleges megoldásáról szóló javaslatokkal a jövő hét szombaton folytatódik.

Forrás: vasárnap.hu