A fenntartható fejlődéshez meg kell teremteni a nagycsaládok életfeltételeit
2019. április 29.
 
 

Az, hogy a magyar családpolitika már most hivatkozási alappá vált a nemzetközi kapcsolatokban, jelzi, hogy a demográfiai kihívás túlmutat Magyarország határain. Az egyik oldalon jelenkorunk gazdasági kényszerpályája, helytállás a nemzetközi versenyben, az elért életszínvonal megőrzése és/vagy növelésének követelménye áll, amelynek meg akarunk felelni. A másik oldalon az európai és a magyar kultúra megmaradásának igénye, a fenntartható fejlődés, a családok életfeltételeinek szükségletei magaslanak. Ha a családokat támogatjuk, a versenyképességet kockáztatjuk. Ha mindenkit leköt a pénzért való küzdelem, nem születik meg kellő számban a következő nemzedék. Most közelebbről is szemügyre veszünk néhány tényezőt.

A XX. század első felében figyeltek föl a demográfusok a népességfogyás jelenségére, amelyet a második világháborút követő babyboom időszaka egy rövid ideig megszakított, majd újra kezdődött a csökkenési trend. Nálunk 1954-től ez olyan drasztikus volt (nyolc év alatt szinte megfeleződött a születések száma), hogy 1963-ban mi voltunk a világ legkevésbé termékeny országa. Ez volt a szocialista iparosítás korszaka. Mintegy három évtized alatt 25 százalékról 75 százalékra emelték a nők foglalkoztatását. Az abortuszok száma évente tartósan 150 ezer fölött volt.

Ez a folyamat „a nők felszabadításának”, „modernizációnak”, a „cselédsorstól való megszabadításának” volt beállítva. A balliberális-feminista gondolkodók gazdag érvrendszert vonultattak fel a gyermekvállalás ellen. Egyes véleményformálók a férfiak elnyomásának tekintik, ha a nők gyermeket hoznak világra és szeretettel gondoskodnak felnevelésükről. Újabban „szülőgépekről” fantáziálnak. De olvashattunk a magyar népességpolitika „rasszistának”, „nacionalistának” bélyegzéséről, a nők diszkriminációjáról, az önállóságtól való megfosztásról, a függőségben tartásról és más okosságokról is, amelyek meg akarják fosztani a nőket nehezen kivívott egyenjogúságuktól. A veronai családkonferencia ellen tüntetők egyenesen „neofasiszta gyűlöletkeltőknek”, „középkori lúzereknek” bélyegezték a résztvevőket.

Az ideológia vaskos gyökereket eresztett a civilizált világban, és erős bástyákkal rendelkezik az iskolarendszertől a kulturális életen át a médián keresztül a jogi-gazdasági-pénzügyi rendszerekig. Úgy vélem, amelyik ország bedől ennek az ideológiának, és nem látja meg mögötte a pénzhatalmi világrend érdekeit, belátható idő alatt felszámolja önmagát.

Egy másik nézőpont is gyengíti Európa és benne Magyarország pozícióit. Nincs szükség a születések számának növelésére – vélekednek –, mert a Föld már így is túlnépesedett, ezért hiba volna a születések ösztönzése. Ahogy Európa más országaiban, nálunk is kezelhető lenne irányított migrációval a társadalom elöregedése, a fogyatkozó munkaerő utánpótlása, s nem kellene húsz évet várni a gyerekek felnevelésével.

Ennek az érvelésnek legalább három gyenge pontja van. Az egyik tévedés, amikor a Föld túlnépesedési válságát az európai népességcsökkenés árán akarják orvosolni. Ez olyan képtelenség, mint ha a Szahara szárazságát az Alpok lejtőinek öntözésével kívánnák enyhíteni. Nincs összefüggés Afrika és Ázsia túlnépesedése és az európaiak fogyatkozása között, és ez utóbbi sem a kontinensek méretei­ből fakadó különbségek, sem a sajátos gondok összekeverése miatt nem tekinthető az európai népesedési problémák megoldásának. A problémák feltárása, megértése és kezelése ott lehetséges, ahol azok keletkeztek.

A másik téves felfogás, amely az embert egyszerűen munkaerőnek tekinti. Ez az emberkép kiválóan alkalmas arra, hogy a tőke profitérdekei szerint alakítsa a társadalmat, és a kérdést csak a haszon oldaláról vizsgálja. Ez élesen szemben áll a zsidó-keresztény emberfelfogással, amely az emberre nem mint pénzszerző robotra, hanem mint Isten társteremtőjére tekint. Ez a keresztény európai kultúra kialakulásának, múltjának és jövőjének fundamentuma. Robert Schumant idézve: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.”

Az érvelés harmadik csapdája, hogy a népességszám alakulását egy matematikai képletnek tekinti, holott az egy összetett történelmi-kulturális jelenség tünete.

Milyen rendszerelemek tüneti jelenségének tartjuk a népességfogyást? Csak vázlatosan, a legfontosabbakat említjük.

„Láthatatlan” munkának nevezzük az otthon végzett feladatokat, és egy-két kivétellel csak a pénzforgalmat generáló tevékenységnek van presztízsértéke. A családi adórendszer bevezetéséig (2011) teljes mértékben ráterheltük a családokra a gyermeknevelés költségeit. A nyugdíjrendszerben még ma sem ismerjük el azt a több évtizedes befektetést, amely a gyermekneveléshez nélkülözhetetlen.

A családi és az iskolai szocializáció hiányosságai, amelyek nem biztosítják az egészséges, munkaképes és a társadalomba beilleszkedni tudó ember felnevelését. A médiakultúra hatása, amely napi szinten befolyásolja a felnőttek gondolkodását. A munkáltatói érdekviszonyok ellentmondásossága, amely meghatározza a jövedelemtermelés idejét, körülményeit és a megtermelt jövedelem felhasználását.

Az egészségügyi intézmények működésének anomáliái, a születés kultúrája, amely transzgenerációs nyomokat hagy az életkezdet élményvilágáról. Az istenhit, a spirituális dimenzió elhanyagolása, amely az élet értelmének, továbbadásának tágabb összefüggéseit mutatja fel. A nagycsaládok és családtámogató közösségek zilált állapota, amelyek nélkül magukra maradnak a fiatal szülők a hatalmas feladattal. A civil és egyházi szervezetek, klubok bátortalansága. A személyes kapcsolatok minőségének megromlása.

Kutatásaink szerint a születések számának kérdése nemcsak matematikai és demográfiai kérdéskör, hanem átfogja életünk szinte minden dimenzióját. Tisztán kell látni a családi kohézió, a gyermekszületés és az individualizált munkavilág egymásnak feszülő érdekviszonyait. A fenntartható fejlődési pályára való áttérés csak úgy lehet eredményes, ha a feladatokhoz egy megfelelő illetékességű intézményi (minisztériumi) szintű szakmai felkészültség és elkötelezettség társul. Akkor lehet eredményes, ha megteremtjük a nagycsaládok életfeltételeit.

A liberális szószólók a saját álláspontjukat a nők nevében teszik közzé. Nézzük a tényeket!

Régóta ismert, hogy évről évre jelentősen csökken a szülőképes korosztály létszáma, ezért az Összefogás a Gyermek- és Családbarát Magyarországért szakértőiként az egyik legsürgősebb feladatnak annak a felmérését láttuk, hogy mire lenne szüksége a 35 éves kort betöltött, nagy létszámú generációnak ahhoz, hogy még egy gyermeket vállaljanak.

2017-ben reprezentatív vizsgálatot végeztünk a 35–44 éves korosztály gyermekvállalási hajlandóságáról. Ez a korosztály került fókuszba, mert úgy láttuk, hogy a létszámuk alapján már csak ők alkalmasak egy következő születési hullám elindítására. (A 42 éves nők létszáma kilencvenezer fő, ami évente ötezerrel csökken.) Felmértük a korosztály földrajzi és élethelyzetét, a rájuk vonatkozó demográfiai jellemzőket, társas kapcsolataik minőségét, a gyermekvállalásra és annak támogatására vonatkozó, a korosztályban meghatározó nézeteket, és a döntéseik személyes hátterének megismeréséhez feltártuk a fiatalok élettörténetét is.

Az eredmények azt mutatják, hogy a vizsgált fiatalok háromféle életpályában gondolkoznak. Öt százalékuk csak a karriert látja fontosnak. Hetven százalékban egyensúlyt keresnek a munkavállalás és a családi kötelezettségek között, és 25 százalékuk ténylegesen csak a családjának szeretne élni, sok gyermeket fölnevelni.

A liberális nőfelfogás tehát felmérésünk szerint – bár a média évtizedek óta ezt sulykolja – hazánkban csupán szűk társadalmi támogatottsággal rendelkezik.

A szerző az Összefogás a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely vezetője

Forrás: magyarnemzet.hu