Elméleti tanulmányok, 2019
Benda József
 

Transzgenerációs örökségünk

 
A kötődési képesség kialakulása és jelentősége. Az interaktív magzatgyermek A fogantatást követő magzatgyermeki fejlődés vizsgálatai alapján mára elfogadottá vált az a megfigyelés, hogy az emberre jellemző pszichológiai sajátosságok kialakulása már az anyaméhben elkezdődik. Az anya és a magzatgyermek között „párbeszéd”, interakció zajlik, amely egyszerre történik emocionális, viselkedéses és pszicho-neuro-immunológiai szinteken.

A kapcsolat kialakulásának kezdete leggyakrabban a magzat mozgásának érzékeléséhez kötődik. Az apa számára ugyancsak a – láthatóvá váló – magzatmozgások jelentik a kapcsolódás első lehetőségét.

Szembetűnő, hogy már ekkor megmutatkozik a – sokszor magatehetetlennek tekintett – magzatgyermek (inter)aktív viselkedése: számos kísérlet és megfigyelés bizonyítja, hogy a magzat folyamatos mozgásban van: egyrészt reagál a külső fény- és hangingerekre, zenére, beszédre stb., másrészt „önmagából”, belső  bio-fizikai-kémiai  folyamatainak következményeként indulnak el azok a mozgások, „mozdulatok”, amelyek idővel neurológiai irányítás alá kerülnek, és részben tudatosulnak.

A pár hónapos kortól már kívülről is észlelhető interaktivitási igény először az anyai szeretet kiváltásának, később a szociális és kognitív kompetenciák kifejlődésének  alapja. Ez a kapcsolódási drive – a vizsgálatok szerint – egyértelműen idegrendszeri, biológiai, pszichológiai meghatározottság, amely érzékszerveink kifejlődésével összefonódva alakítja ki az emberi érintkezésre való alkalmasságunkat. Egy titokzatos, misztikus belső erőközpont, biológiai-genetikai  program irányítja sejtjeink  szaporodását, szerveink felépülését,  minden külső akarattól, beavatkozástól, elvárástól függetlenül. Az emberi természetnek (és minden élőlénynek) ez az önvezérelt működésmódja egész életünkre jellemző.

 

Tovább a tanulmányhoz (38. oldaltól)

2020. 12. 16.
Benda József
 

A gyermek és az édesanyák második felszabadítása

Az adventi időszak az újjászületés, az ébredés ideje. Ráébredés arra, hogy nincs fontosabb az életnél, az új élet megszületésénél. Ezt hirdeti évezredek óta a várva várt ünnep. A baba érkezhet egy istállóba, a konyhába, egy panellakásba vagy fogadhatjuk egy palotában. Csak jöjjön, és ne szakadjon meg a szent fonal! Mert ha nem születik meg a kis Jézus, miről fog szólni az életünk?

Évezredek óta minden lényeges esemény a várva várt csecsemőről, az emberről szól. És ez a várakozás, a szeretettel fogadtatás meghatározta a kisbaba, majd a gyermek, a felnőtt sorsát, életét.

A keresztény ikonográfia egyik emblematikus ábrázolása a feszület, másik a Madonna gyermekével – Szűz Mária a kis Jézussal. Amikor még az emberek nem tudtak olvasni, ilyen festmények, szobrok hagyományozták nemzedékről nemzedékre, tanították elődeinket a legfontosabb társadalmi feladatokra. A feszület üzenete az áldozatvállalás embertársainkért, közösségeinkért. Madonna pedig azt üzente, hogy a gyermeknevelés, a csecsemő gondozás a megkerülhetetlen feladat, az élet folytonosságának misztériuma. Örömével és felelősségével, nehézségeivel együtt. A keresztény kultúra éppen ennek a tanításnak, vagyis a közösségért önként vállalt feladat megvalósításának köszönhette a földbolygón sikereit. Ahol és amikor ez megbicsaklott, és a közösség érdekeit figyelmen kívül hagyó személyes haszonszerzés vált meghatározóvá, ott hanyatlásnak indult a társadalom, az ország, a kultúra.

A XX. század feminista mozgalmai úgy a nyugati országokban, mint a szovjet birodalomban a konyha, a fakanál rabságának tekintették az anyaságot. Egyik ideológusuk, Alekszandra Mihajlovna Kollontaj így agitált: „A gyár kiszabadít a konyha rabságából”. Azt hirdette, hogy a házasság természetellenes kényszer, nincs szükség a családra. Szerinte a gyerekeket az államra kell bízni, mert a nőket csak úgy lehet felszabadítani. Csak akkor lehet valakiből igazi nő, ha nem lesz anya és feleség. A kommunista állam azért akarja felszabadítani a nőket a háztartás igája alól, hogy életüket tartalmasabbá, boldogabbá, szabadabbá tegye. A dolgozó nőknek nem kell majd kevés szabadidejüket a konyhában tölteni, mert közéttermekben, népkonyhákon étkezhetnek a családok. Az állam a gyermeknevelésben is segít. A Közoktatási Minisztérium pedig megkezdte a bölcsődék, óvodák, gyermekotthonok építését, az ingyenes iskolai étkeztetés megszervezését, ingyenes tankönyvek, ruhasegélyek kiosztását.

Megkönnyítették a válást, az abortuszt. Kollontaj egyik pártkongresszusi beszédében hangsúlyozta, hogy az egykori családmodell, amelyben a férfi volt az egyedüli családfenntartó és teljhatalommal rendelkezett felesége felett, el fog tűnni. A jövő családjában a férj és feleség jogainak és kötelességeinek a lehető legnagyobb összhangban kell állnia Szovjet-Oroszország megváltozott életkörülményeivel.

Kollontaj meggyőződéssel hirdette, hogy szocializmus nélkül nincs emancipált nő, és a nők emancipációja nélkül nincs szocializmus. Kijelentette, hogy egy nő erkölcsi megítélése nem a szexuális életétől függ, hanem attól, hogy milyen munkaerőt képvisel a társadalom számára.

Ezt a programot, a második világháború után a szocialista országokban is végre hajtották. Talán nem véletlen, hogy 2015-ben a világ leggyorsabban fogyatkozó 20 országa közül 17 ezek közül került ki.

Magyarországon is meghirdették a „nők felszabadítását”. Mivel a férj fizetése nem volt elegendő a család fenntartására, arra kényszerítették őket, hogy munkát vállaljanak. Ennek jegyében a nők otthon végzett ápolási-gondozási munkáját „láthatatlannak” nevezve, a külső munkahelyen való foglalkoztatást 25-ről 75 százalékra emelték föl.

Anya hármas terhet visel a vállán: ugyanannyi időt tölt a munkahelyén mint a férje, utána reá hárul a háztartás ellátása és a gyermeknevelés. Sokan írtak arról, hogy a válás megkönnyítése, a nők „egyenjogúsítása”, valamint fizetett munkavégzése, anyagi függetlensége felborítja majd a család életét. Milyen lehet a családi élet akkor, amikor a feleség és édesanya napi nyolc órát tölt a munkahelyén, tíz órát távol van, mert messze van az üzem, a hivatal?

A családok szokásai és erkölcsei a társadalom életében bekövetkezett változásokkal nálunk is átalakultak. Ahogy a statisztikák mutatják, a nők többszörös megterhelésébe beleroppantak a posztszocialista országok, és az „emancipáció”, a karrier helyett mind a nők, mind a férfiak, és a családok rajta vesztettek. A gyerekek nélkülözve az anyai gondoskodást, magukra hagyatva korábban az utcán (kulcsos gyerekek), később a tévé előtt, manapság a kütyük bűvöletében töltik idejük nagy részét.

Mi jutott a gyermekeknek?

A mai gyermekek 20-25 százaléka mentális problémákkal küszködik. Már óvodás korban megjelennek a gyerekek első szorongásos tünetei. A leggyakoribb betegségek: szorongás, depresszió, figyelemhiányos hiperaktivitás, evés- és magatartászavar, tanulási képességzavarok, autizmus.

Ma már tudjuk, hogy a tartós méhen belüli vagy csecsemőkorban elszenvedett stressz olyan mértékben változtatja meg az idegrendszer működéseit, ami a későbbi életkorokban alapvető hatással lesz az egyén stressztűrő képességére, megküzdési stratégiáira, hangulati stabilitására vagy a világhoz való viszonyulására.

Már 2012-ben hiányszakma lett a gyermekpszichiátria. A növekvő esetszám mellett égető a szakemberhiány, nem csak gyermekpszichiáterek, hanem pszichológusok, gyógypedagógusok körében és más kapcsolódó területeken.

Erkölcsi, társadalmi csapdák

Ezek a liberalizált posztszocialista a társadalmak a demográfiai válságon túl morális válsággal is küzdenek. Fogyasztói értékrend, individualizmus, önzőség, énközpontúság, materiális mohóság és a közösségi értékek erodálódása jellemző napjaink „jóléti” társadalmaira. A kapcsolatok elértéktelenednek, kevésbé bízunk egymásban. Mindez komoly terhet ró a családokra, és végső soron a gyermekekre.

Ha nincs gyermek, kevésbé van szükség élelemre, ruhára, téglára, bútorra, iskolára, boltokra, postákra, bankokra, utakra, vízre, villanyra stb. Nemrég zártak be minisztériumi háttérintézeteket, többek között az Oktatáskutatót, a Népesedéspolitikai Intézetet. A bizalmat nélkülöző társadalmi csoportok egymásnak esnek és mindenki a másik rovására akarja megőrizni az életterét. Ebből a harcból azonban nem születhetnek hősök, és nem lehetnek győztesei. Nem a jobb képességű, az erkölcsösebb, hanem az erősebb győz – kicsiben és nagyban – egyaránt.

A nők második felszabadítása

Adventi időszakot élünk. Koszorút készítünk, gyertyát gyújtunk, és hétről hétre várjuk a fényességet, a sötétségből való kimozdulás fordulópontját. Elgondolkodhatunk, mit tettünk helyesen és mit kellett volna tennünk másként gyermekeinkért, az édesanyákért, családjainkért, közösségeinkért, nemzetünkért, magyarságunk és kereszténységünk megőrzéséért, az elmúló esztendőben.

Évezredek és kultúrák meghatározó szimbóluma az anya-gyermek kapcsolat, amelyet a legnagyobb szeretettel, tisztelettel és gondoskodással kell őriznünk, mint életünk folytonosságának a titkát, misztériumát.

Vajon eleget tettünk érte? Mózes első könyvéből megtudjuk, hogy a férfi és a nő egy testté lesznek a házasságban. Ha tehát egymásra vigyázunk, magunkra vigyázunk. Ha támogatjuk egymást szeretetben, gondviselésben, önmagunkat támogatjuk. Társunk az életünk legnagyobb erőforrása. Ha a férfi feleségét, gyermekét őrzi, vigyázza, önmagával foglalkozik, saját sikereit szolgálja. Ez a kölcsönös szövedékes meghatározottság az alapja a társadalom egészséges fejlődésének.

Miért kényszerítenénk hát az édesanyákat a többszörös munkavégzésre? Hiszen ezzel önmagunknak, családjainknak, gyermekeinknek ártunk, tesszük ingovánnyá a jövő nemzedékek lába alatt a talajt, kockáztatjuk a nemzet jövőjét.

A gyermekek egészséges fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtése nemzetstratégiai érdek. Ebből fakad a nemzet fizikai és lelki ereje, egészsége, teremtő képessége, együttműködési hajlandósága és minden érték, amelyet számon tartunk.

Nem kellene elgondolkodni azon, hogyan adhatnánk vissza az édesanya-szerep társadalmi rangját és méltóságát? A nők felszabadítása a kiszolgáltatottság alól jogos, méltányos és még előttünk álló feladat, de ki kell szállni abból a ringlispílből, amely szédítő magasságokba repített, és hovatovább kihajíthat mindannyiunkat a semmibe.

Az édesanyák többszörös túlterhelése, az egymásba fonódó generációk szétszakítása, az új nemzedékek tömeges egészségkárosodása, a megállíthatatlannak tűnő népességfogyás 100 éves folyamata fülünkbe harsogja, hogy meg kell állni. Ez az út járhatatlan.

A liberális média folyton azt sulykolja belénk, hogy a nők karriert akarnak. Ezt a sommás megállapítást aztán akarva-akaratlan sokan el is fogadják, és lemondva a cselekvés lehetőségéről, megriadva az ellenerők hangoskodásától, az „úgy sincs mit tenni” gondolattal, fuldokolva próbálnak alkalmazkodni a modern kor ördögi struktúrájához.

Kutatásaink nem igazolják a liberális mantrát

Hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, 2017-ben parlamenti megbízásra egy reprezentatív kutatást végeztünk, és megkérdeztük a fiatalokat, kinek mire volna szüksége ahhoz, hogy még egy gyermeket elindítson az életre.

A felmérés meglepő eredményt hozott. A fiatalok 5 százalékára jellemző a fenti liberális mantra. 70 százalékuk egyensúlyozni próbál a család és a munkahelyi feladatok között (ami két gyermekig sokaknak működik, háromtól már nagyon keveseknek), de van a fiataloknak egy 25 százalékot kitevő rétege, amely szeretne csak a családjának élni, és sok gyermeket felnevelni. Ma azonban társadalmi érdekünk és a fiatalok életpálya igényével szemben ez a réteg nem töltheti be nemzetmentő szerepét. Ez az anomália most, a vírusterhelt évben, különösen szembetűnő, hiszen a családok egy része kényszerűen otthon van, és bár lenne ideje, kedve hozzá, az anyagi biztonság hiányában mégsem vállalhat több gyermeket.

A kutatási eredmények is azt mutatják, hogy nincs szükség nyomásgyakorlásra és a családok, a nők többszörös munkaterhelésére. A gyermekek biztonságos megszületéséhez elég volna egyszerűen megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy azok a családok, akik ebben az életformában szeretnék életüket kiteljesíteni, megtehessék és ne legyenek kiszolgáltatva külső munkahelyek kénye-kedvének.

A trianoni trauma után megkezdődött népességfogyást az 1930-as évektől a kormányok helyes irányú családerősítő beavatkozásai nyomán sikerült megállítani, majd egy lassú növekedést elindítani. 1941-ben 177 ezer, 1944-ben már 196 ezer, majd a háborút követően 1954-ben már 223 ezer gyermek született. Ez is mutatja, hogy a stabil alapokon álló értékrend, az alkalmas helyzetértékelés és a megfelelő intézkedések esetén van kivezető út még a súlyos válságokból is. Ha azonban nem tudunk kiszállni saját akaratunkból időben az egyre gyorsabban pörgő körhintából, ki fogunk zuhanni belőle a tehetetlenség erejével. Ha nem tudjuk advent üzenetéhez igazítani sorsunkat, az erkölcsi alapokat sziklaszilárddá erősítve, ráépíteni a nemzet megtartó oszlopait, vagyis mind létszámban, mind testi-lelki egészségben fölnevelni a következő generációt, – Bogár László szavaival élve – pár évtized alatt „kivezetjük magunkat a történelemből”.

A „néplélek”, a társadalom fejlődésének erkölcsi alapzata, a csecsemőkor zavartalan fejlődésének, az anya-gyermek kapcsolat egymásba áradó szeretetfolyamának következménye. Az ember szeretetre való képességéhez szükséges idegrendszeri struktúrák csak ebben az időszakban alakulhatnak ki, később nem pótolható. Számos kutatás bizonyítja, hogy a felnőttek értékrendszerét meghatározza az a kötődési mintázat, amely ekkor jön létre. Ezen túl azonban befolyással van a felnőtt egészségi állapotára, társadalmi szerepére, sőt életkilátásaira is.

Évezredek tapasztalatait és a kutatások eredményeit összefoglalva a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia így foglalt állást: „Az első életévben az állandó anyai jelenlét biztosítja a legjobban a csecsemő idegrendszerének, érzelmi életének teljes körű, zavartalan fejlődését. Az Egyház és a társadalom különleges összefogására van szükség ahhoz, hogy a gyermek a számára szükséges gondoskodást, megkapja. Meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy lehetőség nyíljon az édesanyák otthon maradására és a személyes törődés kereteinek, a nagycsaládos életpályamodell kiteljesítésére.”

A nők, az édesanyák felszabadítása a többszörös teher alól tehát össznemzeti érdek. Csak ezen az úton biztosítható a nemzet talpra állítása és egészséges fejlődése. Azonban ennek az útja nem a párok függetlenedése, elszigetelődése, az egyéni érdekek érvényesítése, nemcsak a karrier, hanem az adventi üzenet megértése, a társadalom működési folyamatainak szilárd alapokra építése, a család integritásának visszaállítása, a csecsemők és gyermekek szeretetben való nevelkedésének biztosítása, a szeretetkultúra helyreállítása által az isteni terv végrehajtása.

A stratégia végrehajtása

A kis Jézus, és egyben saját gyermekeink, unokáink születése és ünneplése hatalmas élmény. Érkezésük olyan biológiai, pszichológiai, hormonális, idegrendszeri, társadalmi, gazdasági program, ami mindent átalakít. Ha csak meglátsz egy csecsemőt, egy gyermeket, azonnal mosolyt, odafordulást vált ki belőled és ösztrogén hormon támogatással megindítva a szeretet áradatát, hatalmas erőforrásokat szabadít fel: nőkből és férfiakból, idősből és fiatalból egyaránt. Megváltoznak az érzelmek, a gondolkozás, a cselekvés. Még a kedélyállapotunk, az egészségünk, a jövőképünk, hitrendszerben is új tartalommal telítődik, ha gyermekek vesznek körül.

Most és minden évben különösen nagy szükségünk van erre. Személyenként, családonként, a közösségekben, településeink többségében. Nemzetünk megmaradása érdekében nincs ma fontosabb ügy Magyarországon az újszülötteknél! 2021 vízválasztó lesz ebből a szempontból. Kezdjük végre el a hatástanulmányokkal alátámasztott, a történelmi tapasztalatokra építő, eredménnyel kecsegtető, bizonyítottan működőképes stratégia végrehajtását!

Problémáink megoldása, a fejlődőképesség kialakítása, az évszázados terhek lerakása a születések új hullámával kezdődik.

Isten áldja meg nemzetünket!

A szerző demográfus, A Gyermek- és Családbarát Magyarországért Alkotóműhely vezetője

Forrás: Magyar Nemzet

2020. 11. 25.
Bogár László
 

Egyszerre könnyű, és nehéz feladat méltatást írni a Jövőnk a gyermek című műről. Könnyű, mert szinte minden, amit mondhatunk róla, az a lehető legteljesebb elismerésre épül, és nehéz, mert a bőség zavarával küzd az, aki e méltatásra vállalkozik.

Elismerve a mű rendkívüli értékét, én most mégis inkább két olyan dologról szeretnék eltöprengeni, amiről a dokumentumban kevesebb szó esik, remélve ezzel azt, hogy szerény mértékben hozzájárulhatok ahhoz, hogy a benne megfogalmazódó nemzet-stratégia még alkalmasabb legyen a roppant dimenziójú feladataink megoldására.

Az egyik egy általánosabb probléma, amit talán úgy lehetne röviden összefoglalni, hogy vajon mi a legmélyebb oka annak, hogy bár lassan hatvan éve zajlik a nemzeti diskurzus arról, ami aztán negyven éve be is következett és az óta is tart, vagyis a folyamatos, és összességében egyre gyorsuló népességcsökkenésről, és miért nem volt ennyi idő sem volt elég arra, hogy e lejtőről visszaforduljunk.

És ami ennél is fájdalmasabb, csak a mű értelemszerűen szerette volna elkerülni ennek a nyílt kimondását, hogy van-e egyáltalán esély erre a visszafordulásra, hisz egyre nagyobb áldozatokat kellene hozni valami olyanért, amelynek eléréséért a kisebb áldozatot sem hozta meg évtizedeken keresztül a magyar társadalom.

És lássuk be, ahhoz most már valóban csodának kellene bekövetkezni, hogy ez megtörténjen, amihez némi öniróniával csak annyit tennénk hozzá, káoszba hulló világunkban számomra már egyre inkább a csoda az egyetlen realitás. A másik, ehhez első látásra talán nem nagyon, de valójában mégis szorosan kapcsolódó kérdés, amiről szólni szeretnék, az, az, hogy

a magyar társadalom a statisztikai értelemben kimutathatónál merevebb és nagyobb egyenlőtlenséget mutató szerkezetét és a népesség lejtőről való visszafordulást vajon összekapcsoltuk-e a kérdéskör lényegével?

Attól tartok, ez csak részben következett be, és éppen a leglényegesebbnek látszó összefüggések mosódtak el.  Amint azt bizonyítani igyekszem, a kettő között nagyon is szoros, bár kétségtelenül nagyon nehezen feltárható kapcsolat van. E két kiegészítéssel együtt sem nagyon hiszem, hogy a népesedés egészéhez még bármi érdemleges hozzátehető, ezért vállaltam elég nehéz szívvel e kis recenzió megírását.

Amikor a hatvanas évek optimálisnak éppen nem nagyon mondható sajtónyilvánosságában, hét évvel 1956 után mégis megrendítően nagy teret kaphatott a népesedés kérdésköre, talán mindenki átérezte, hogy most valami nagyon fontos, mondhatni kritikus elágazási ponthoz érkezett a magyar társadalom. Ma már tömegesen válnak nagyszülőkké azok, akik, mint például Magyarország miniszterelnöke, akkoriban születtek, vagyis most már a harmadik olyan generáció születik, amelynek némi cinizmussal szólva „papírja van” arról, hogy ő már a nagy demográfiai válság szülötte, mondhatni élő ellenpéldaként van az élők sorában. (E „papírt”, vagyis a hatvanas évek népesedési vitáit, személy szerint egy Fekete Gyula nevű magyar hazafinak /atyai jóbarátomnak/ köszönhetjük, akinek a neve méltatlanul ritkán szerepel az igazán meghatározó tekintélyek között.)

Tehát a harmadik generáció születik meg most már úgy, hogy intenzív és folyamatos vita zajlik annak érdekében, hogy legalább minél pontosabban megértsük ennek a semmibe vezető lejtőnek a lényegét, és e lényeget megértve megoldást találjunk. Ezt azért tartom nagyon fontosnak megemlíteni, mert nem tagadva a folyamat szellemi lényege megértésének fontosságát, vajon nem kellene-e végre kimondanunk legalább önmagunk számára, hogy

hatvan év folyamatos vitái után talán már nem az a fő probléma, hogy nem tudjuk mi miért van, és hogy mit és hogyan kellene tenni. Hanem inkább arról lehet szó, hogy tudjuk, de nem tesszük, ügyetlenül parafrazálva a híres mondást miszerint nem tudják, de teszik.

A népességfogyás legmélyebben fekvő és mindmáig bevallhatatlannak látszó oka nem az-e, hogy a magyar társadalom nem is akarja, hogy léte folytatódjon a hosszú távú jövőben. És ennek az első hallásra felháborító feltételezésnek a megcáfolására nem biztos, hogy alkalmas az, az ellenvetés, hogy a magyar fiatalok döntő többsége szeretne két gyereket. Szeretne két gyereket, úgy általában, csak konkrétan nem. Sajnos nem zárható ki, hogy mindössze arról van szó, és persze ez is lehetne reménykeltő, hogy valójában nem akar már gyereket, talán egyet sem igazán, de szégyellené ezt még önmagának is bevallani, és éppen ez a reménykeltő benne, hogy a szégyenérzet még valamilyen távoli lelki lenyomata annak, hogy a lélek még vágyná a teljességet, de ereje ahhoz, hogy ezt véghez is vigye, nincs már.

Bármilyen fájdalmas is tehát, de hatvan év és három generáció távlatában itt volna az ideje annak, hogy végre szembe nézzünk önmagunkkal és színt valljunk, kik vagyunk és mit akarunk.

És ezzel el is jutottunk az ismeretlen főszereplőhöz, az identitáshoz, az önmagunkkal való azonosághoz. Tudjuk-e, hogy kik vagyunk, pontosabban van-e merszünk annak látni magunkat, aki valójában vagyunk. Ami azért rendkívül nehéz feladat, mert a lélek nem létezhet mitológia nélkül, nincs és nem is lehet „objektív” képünk önmagunkról, mert „szubjektumok” vagyunk, tele érzelmekkel, indulatokkal, vágyakkal és várakozásokkal a jövőnkre nézve. És az, hogy kik vagyunk most, és kik lehetünk, az jelentős mértékben függ attól, hogy mivé akarunk válni a jövőben. Az ön-beteljesítő jóslat lélektani mechanizmusa dinamikát ad az önazonosságunknak, hisz nem az a legfontosabb, hogy mik vagyunk ma statikus értelemben, hanem hogy az önmagunkat a jövőben megszemlélni képes mai önmagunk mivé remélne válni.

Az egyik fontos kiegészítendő eleme a Jövőnk a gyermek népesedési nemzetstratégiának talán ez lehetne.

És nem azért, mintha egyáltalán nem lenne jelen mindez, hanem mert láthatólag ez az igazán „szűk keresztmetszet”, a magyarság lelki állapota. Amíg ezt nem látjuk pontosan, addig az egyébként nagyon helyénvaló, ésszerű, sőt sok esetben kifejezetten bölcs, előrelátó társadalmi, gazdasági intézkedések ösztönző, segítő szerepe sokkal gyengébb marad, mint amit joggal remélnénk tőlük. Ha tehát a dokumentum szerzői, amit őszintén remélek, tovább gondolják a viták, beszélgetések tanulságait, akkor szerencsés dolog volna ebbe az irányba bővíteni és gyarapítani a művet.

Már csak azért is, mert ha megpróbáljuk modellként megfogalmazni miként is működik egy emberi közösség komplex önújrateremtő rendszere, akkor legalább három döntő fontosságú lét-rétegét látjuk ennek a reprodukciós modellnek.

A költővel szólva „minden nemzet támasza és talpköve” az a „valami”, amit lelki, erkölcsi, szellemi talapzatkéntírhatunk le. Ha ez ép és egészséges, akkor lehet csak egészséges a fizikai test, amit a népesedés és a szűkebb értelemben vett egészség jelent.

És végül csak a harmadik réteg az, amely hajlamos önmagát a legfontosabbként láttatni, vagyis a gazdaság, az anyagi szükségletek kielégítésére szerveződő világ, ami szintén kizárólag akkor működik, működhet jól, ha a másik két réteg is egészséges. Az emberi közösség fizikai teste, illetve e testnek a hosszútávú időben való dinamikus fenntartása és gyarapítása, az ép testben ép lélek logikája alapján, csak úgy mehet végbe, ha a közösség számára lét-evidencia, hogy világra hozza, és testi-lelki egészégben felnevelje a következő nemzedéket. Ha ezt nem teszi, akkor minden energiát arra kell összpontosítania, hogy kiderítsük, mi rendült meg, ami e lét-evidencia követését megbénítja.

A bevezetőben jelezett második kérdéskör, amelynek szintén nagyobb teret lehetne szentelni, az a magyar társadalomban meglévő egyenlőtlenségek rendszere, és legfőképpen az, hogy ez miként jelenik meg a következő generációban, vagy nyersen fogalmazva, ki fog szaporodni a három társadalom közül, amelyek az egynek látszó magyar társadalombanléteznek, vagyis, hogy maga a reprodukció miként teremti újra a javak elosztásának fennálló rendszerét annak egyenlőtlenségeit.

Ez a kényes kérdés azért megkerülhetetlen, mert a népesedési egyensúly helyreállítása nem csupán mennyiségi kérdés, hanem minőségi is, bármennyire is nehéz erről politikailag korrekt módon értekezni. Ha az anyagi és szimbolikus vagyonok együttes eloszlását nézzük, a magyar társadalom nagyjából a következő képet mutatja.

A felső öt százalék birtokolja a javak nyolcvan százalékát, míg az alsó nyolcvan százalék a javak mindössze öt százalékát, kettő között pedig egy olyan a népességen belül tizenöt százalékot kitevő réteget találunk, amelynek a javakból való részesedése is tizenöt százalék.

A felső öt százalék a globális hatalmi rendszer lokális perem-társadalma, amely érdekeiben, értékeiben ehhez a komplexumhoz kötődik, még ha egy részük érzelmileg nemzetinek is vallja magát. Vitathatatlan, hogy az ide születő gyermek anyagi és főként szellemi életminősége rendkívül magas, de egyben igen nagy annak valószínűsége is, hogy mindezt a globális térben mozogva éli majd át, vagyis a nemzet népesedési problémájának megoldásában részarányánál is alacsonyabb szinten képviselteti magát. Ide aligha kell bármilyen ösztönzés és állami támogatás, de elenyészően alacsony is a gyerekszám.

A sajátos virtuális középosztály, hisz a 80 és 95 százalék közt elhelyezkedve minden, csak nem közép, már sokkal nagyobb jelentőséggel bír.

Az elmúlt évtizedek népesedési stratégiáinak jelentős része, akarva akaratlan, de főként ezt a réteget célozta meg, noha az ide születő gyerekekben is folytatódó viszonylag jó anyagi és kulturális életminőség ebben a társadalomban a leginkább labilis. Ennek fő oka, hogy e középtársadalom felső harmada azért frusztrált, mert a felső öt százalékba való felemelkedés túldimenzionált ambíciója fűti, bármilyen illuzórikusak is legyenek ezek a várakozások. Az alsó egyharmada viszont azért szorong, hogy nehogy egy bármilyen nem várt esemény nyomán lesüllyedjen a történelmileg vesztes létre ítélt nyolcvan százalékot kitevő alsó társadalomba.

És ezzel el is jutottunk az egész népesedési nemzetstratégia legkényesebb kérdéséhez, hogy

a megszülető gyerekek közel kilencven százaléka a történelmi vesztesek családjaiban látja meg a világot.

Ez még egy dinamikusan mobil, a vertikális mobilitás megannyi csatornáját nyitva tartó társadalom számára is roppant kihívás lenne, a magyar társadalomban pedig most már évtizedek óta romlanak a vertikális mobilitás annak előtte sem túlságosan jó esélyei. Az teljesen logikus, noha nyíltan bevallhatatlan, hogy a nemzetstratégia arra irányul, hogy a gyerekek minél nagyobb hányada a felső, de legalább a középtársadalomba szülessen bele, ám összességében ez az arány vagy stagnált, vagy inkább csökkent az elmúlt évtizedek során. Nagyon nyersen fogalmazva a felső osztályok tudnák fokozni termékenységüket, de nem akarják, az alsó társadalom meg amorf módon ösztönösen talán akarná, de egyre kevésbé tudja.

A globális diskurzus tér deformáltsága és tematizációs diktatúrája miatt ezek a kérdések nyíltan nem tárgyalhatók, így a Jövőnk a gyermek kötet is nagyon óvatosan kezeli ezt a kétségtelenül igen érzékeny felületet. Lévén azonban szó egy döntő fontosságú kérdésről valahogy mégis csak kísérletet kellene tenni a beszéd-térbe történő beemelésére. Az elsőként említett, a magyar nemzet „lelki állapotára” reflektálni próbáló törekvéseknek ezzel a még annál is szenzitívebb kérdéssel való összekapcsolása mindenképpen növelhetné a kötetben megfogalmazódó nemzetstratégia erejét, hitelességét és dinamizáló erejét.

A kötet most már visszavonhatatlanul a legújabb kori magyar történelem fontos fejezete, és minden kidolgozásban részvállaló számára erkölcsi kötelesség a fejezet erejének gyarapítása.

A szerző közgazdász, a Károly Gáspár Református Tudományegyetem tanára.

Forrás: növekedés.hu

2020. 10. 18.
Sz. A.
 

A gyermekszületések számának csökkenésével és a nyugdíjasok számának növekedésével felborul az az egyensúly, ami korábban természetesnek tűnt – hangzott el az MKT Demográfiai Szakosztályának kerekasztal-beszélgetésén, melyre az 58. Közgazdász Vándorgyűlés keretében került sor. A szakértők összefoglalták azt a problémát, amivel szembe kell néznie a nyugdíjrendszernek, és beszéltek a megoldási lehetőségekről is.

1998 január elsejétől él a jelenlegi nyugdíjrendszer abban a formában, amiben mi ismerjük – mondta el Németh György szociológus-közgazdász.

Botos Katalin professor emerita, az MKT Társadalomgazdasági Szakosztályának tiszteletbeli elnöke kiemelte, lényegesen megváltozott a világban a körülmény: míg a rendszer létrehozása idején és azt megelőzően a háztartásokban sok gyermek született, most 100 háztartásba jó, ha 50 körüli gyermek születik.

Tehát sokkal kevesebb a gyerek, és ily módon a fedezettség, a befizetések összege valószínű, hogy rövid időn belül nem fog megteremtődni a sokáig élő időseknek – tette hozzá.

(Forrás: Benda József prezentációja, MKT)

A korfa megmutatja, hogy a különböző évjáratokban hány férfi és nő van az adott korosztályban. A világos részen látszik, hogy

az aktívak, akik adófizetők, 1920-ban még jelentős többségben voltak, 2060-ra azonban jelentős elmozdulás fog történni: a nagy létszámú korosztályok kilépnek az aktív korszakukból, és 54 százalékra fog emelkedni az időskori függőségi ráta

– mondta el Benda József szocializációkutató, az MKT Demográfiai Szakosztályának elnöke, a beszélgetés levezető elnöke.

De van egy általános függőségi ráta is, amelyik már tartalmazza a különböző jogcímen eltartottakat, illetve a gyermekeket is, itt még durvább eltolódásra lehet számítani. Ezek azok az összefüggések, amik miatt a nyugdíj és a gyermekvállalás kérdésköre aktuális – tette hozzá Benda József.

Az, hogy függőségi rátáról kell beszélni, ez a nyugdíjrendszerben egy új dolog, és csak és kizárólag ehhez az állami nyugdíjrendszerhez kapcsolódik – hangsúlyozta Banyár József közgazdász, habilitált egyetemi docens. Az állami nyugdíjrendszer arról szól, hogy a felnevelendő, később járulékfizető gyermekeknek a járulékfizetési kapacitását osztja szét, de úgy, hogy ezt a nyugdíjrendszer nem veszi figyelembe.

A gyermekszületéseknek a számának a csökkenésével és a nyugdíjasok számának a növekedésével felborul az az egyensúly, ami korábban természetesnek tűnt

mondta el Benda József.

Minél több gyermeket nevel fel valaki, annál több befektetést tesz azok számára, akik majd egyszer nyugdíjasok lesznek, de ő ezt nem kapja vissza, sőt, kevesebbet kap vissza, mert kevesebb időt fog eltölteni munkavállalóként és ilyen módon később megy nyugdíjba és kevesebb nyugdíjat halmoz föl – tette hozzá.

Az átalakítás lehetséges irányai

• Az egyik legkorábbi javaslat Demény Pál nevéhez köthető. A hagyományos népesedéspolitikai eszközökön túl szükség lenne, hogy összekössék a majdani nyugdíjat a gyermekvállalással.
• Giday András és Szegő Szilvia nézete szerint a család egy önálló érték. Ahhoz, hogy ez a családi érték meglegyen, szükség van a Demény professzor által is felvetett kapcsolat újraépítésére. Javaslatuk lényege az, hogy minden felnevelt gyermek után a szülők kapjanak valamiféle havi járandóságot.
• Botos Katalin és Botos József a kettős fedezetű nyugdíjat szorgalmazza.
• Németh György és Tóth János koncepciója szerint azok a nyugdíjas szülők, akinek gyermeke Magyarországon munkavállaló, azoknak az ő bruttó bérük 5 százalékát, ami tulajdonképpen a munkavállaló által fizetett nyugdíjjáruléknak jelenleg a fele, kapják meg a nyugalomba vonult szülők egyfajta nyugdíj-kiegészítésként. Kapja meg mindkét szülő.
• Banyár József javaslata szerint egy hosszú idő alatt bevezethető új rendszerre van szükség. A gyermeknevelés befektetés, és a befektető részesedik a haszonból.

Forrás: növekedés.hu

2020. november 8.
Tóth Gábor
 

A negyven év felettieken is múlik, hogy elfogy-e a magyar – cselekedni kell