Az elmúlt tíz évben – és jelenleg is – tudományos kutatásom fő iránya (számos magyar és angol nyelvű publikációval) az állami (Magyarországon helytelenül felosztó-kirovónak, általam az angol pay-as-you-go egyfajta fordításaként folyó finanszírozásúnak nevezett) nyugdíjrendszer konstrukciós hibája és annak lehetséges kijavítása. A szálakat csak lassan tudtam felgöngyölni, mert azok messzire vezetnek, s időnként meglepő következtetésekre jutottam. A problémahalmazt és annak lehetséges megoldását, megoldásait nem is lehet röviden összefoglalni, annyira összegubancolódtak a szálak. Az állami nyugdíjrendszer ugyanis szedett-vedett elemekből áll, de a lakosság széles rétege számára logikusnak tűnik, igaz olyannak, aminek van egy „kis” hibája, az, hogy nem fenntartható. Az, hogy ez egyáltalán nem „kis hiba”, hanem alapvető, már egy nehéz gondolatmenet eredménye. Nem csoda, hogy ha ezt röviden kell összefoglalni, akkor a legtöbb ember értetlenséggel fogadja, hiszen ekkor szükségszerűen leegyszerűsítetten kell fogalmazni, mintegy provokálva azokat az ellentmondásokat, amelyek emiatt, illetve a téma kifejtetlenül maradt részei híján keletkeznek.

Ha ezekre válaszolunk, akkor már egy kicsit többet foglalkoztunk a témával, de még mindig leegyszerűsítetten, amelyek megint új ellentmondásokat provokálnak, és így tovább. És – tapasztalat szerint – ha az emberek ellentmondást látnak, akkor nem arra gondolnak, hogy az ő témáról való tudásuk szűkös, hanem hogy maga az elmélet hibás. Kicsit olyan ez, mint egy bonyolult, háromdimenziós puzzle, amit valaki egyszer kirakott, rosszul, de jól néz ki. Azt, hogy valami gond van, csak az mutatja, hogy maradt néhány „felesleges” alkatrész, de ezt nem az összerakás, hanem a puzzlekészítő hibájának tudják be. Aztán amikor valaki úgy rakja össze az elemeket, hogy minden alkatrész a helyére kerül, de az eredmény teljesen máshogyan néz ki, akkor tiltakoznak, mert már megszerették a hibás változatot, más dolgokat építettek arra stb. Nekem – meggyőződésem szerint – sikerült helyére raknom a felesleges alkatrészeket, de az összkép emiatt jelentősen megváltozott.

Nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel a témával foglalkozott, illetve foglalkozik, még Magyarországon sem.

Viszont számomra is csak az utolsó két hónapban vált világossá, hogy mennyi mindenki jutott hozzám hasonló következtetésekre, hogy csak a nagy nevek közül említsek néhányat, mint Benjamin Bental, Hans-Werner Sinn, Martin Werding vagy Alessandro Cigno. Ők már évtizedekkel ezelőtt hasonló nyugdíjrendszert javasoltak, mint én – azt hol jobban, hol kevésbé kifejtve. Munkájuk azonban nem került be a főáramú közgazdaságtanba, így mindig ugyanaz a minta ismétlődött: a problémát és a megoldást mindig újrafelfedezték. A fent említettek is részben egymástól függetlenül jutottak el először a gondolatra, hogy a nyugdíjrendszert és a gyermeknevelést össze kell kapcsolni, aztán persze némelyek kooperálni kezdtek, vagy legalábbis hivatkozni egymásra. De ez nem érte el a főáram ingerküszöbét, s jöttek újak, akik újrafelfedezték a problémát. Köztük voltam én is, pedig Magyarország különösen gazdag olyan szerzőkben, akik korán érzékelték a problémát – lényegében a világon az elsők közt.

De mi is ez a probléma? Tulajdonképpen kettőről van szó, ami viszont ugyanannak a dolognak a két oldala:

• az egyiket „időskori biztonság” (old-age security),
• a másikat pedig „társadalombiztosítási” (social security) hipotézisnek szokták nevezni.

Már az ötvenes évek végén észrevették, hogy elkezdett csökkenni a termékenység – bár akkor még ez a maihoz képest jóval magasabb szinten állt, de a csökkenés azóta is lényegében folyamatos. Keresték a magyarázatát, és az egyik legfontosabb okot abban látták, hogy míg régen a gyermekre szükség volt az időskor biztonsága miatt, vagyis azok tartották el idős szüleiket, a társadalombiztosítás elterjedésével ez a motívum eltűnt a gyermekvállalás mögül, s a racionális következtetés az volt, hogy elég kevesebb gyermek. Valójában racionális/gazdasági megfontolásból – legalábbis egyéni szinten – most már egyáltalán nincs szükség gyermekre. Fontos megjegyezni, hogy itt mindegy, hogy az öregkor biztonságát a társadalombiztosítás, vagy az egyéni megtakarítások (különböző magánbiztosítási megoldások) adják meg a gyermek helyett – mindkettőnek alacsony gyermekszám az eredménye. A dolog másik oldala azonban csak a folyó finanszírozású nyugdíjrendszert érinti („társadalombiztosítási hipotézis”).

Eszerint a TB a saját sírját ássa, hiszen azzal, hogy azt ígéri, hogy az aktuális járulékfizetők eltartják az aktuális nyugdíjasokat, implicite azt is feltételezik, hogy mindig lesz elég járulékfizető, vagyis elegendő gyereket nevelnek fel.

Sőt, amikor Roosevelt a második világháború elején az Egyesült Államokban megalapította az első folyó finanszírozású rendszert, majd a bismarcki rendszerek ellehetetlenülése miatt Európában is sorra tértek át ilyen logikára a korábbi feltőkésített állami rendszerek, akkor úgy gondolták, hogy az akkori baby boom örökké fog tartani, vagyis az idősek eltartása az aktívaknak csak jövedelmük egy töredékébe fog kerülni, mert az idősek aránya a fiatalokhoz képest mindig elenyésző lesz. Ha viszont maga a társadalombiztosítás ösztönzi az embereket arra, hogy ne vállaljanak gyermeket, akkor a rendszernek az alapfeltevése nem teljesül, ezért valamit tenni kell. De mit?

A válasz attól függ, hogy ki miért aggódik inkább: a csökkenő gyermekszám vagy a társadalombiztosítás fenntarthatósága miatt. Természetesen – a folyó finanszírozású rendszer keretein belül – a második az első folyománya, ezért úgy tűnik, hogy ha a gyermekszám csökkenést megállítjuk, visszafordítjuk, akkor a társadalombiztosítást is fenntarthatóvá tesszük, vagyis a helyes, összefoglaló cél az, hogy ösztönözzük a gyermekvállalást, az mindent megold. A nyugdíj és gyermekvállalás összekötését emiatt általában „pronatalista” alapon szokták támogatni, legalábbis így tesz a magyar szerzők többsége (Demény Pál, Botos Katalin és József, Németh György, Tóth István János, Giday András és Szegő Szilvia), de én és Gál Róbert (aki a kérdésben kevésbé exponálta magát) kivételek vagyunk, mi a társadalombiztosítást akarjuk fenntarthatóvá tenni, függetlenül attól, hogy mennyi gyermek születik ténylegesen.

Vagyis mi nem szeretnénk, hogy valaki csak azért vállaljon gyermeket, mert az számára gazdaságilag előnyös, de azt igen, hogy azért ne mondjon le a gyermekvállalásról, mert az gazdaságilag hátrányos számára, mint ami a jelenlegi helyzet.

Ez tehát egy nagy különbség az elméletem és a Farkas András által ismertetett elmélet között, amiben többé-kevésbé Botos Katalin koncepciójára lehet ráismerni. Ez a hozzáállás ráadásul elválaszthatóvá teszi egymástól a nyugdíjrendszert és a népesedéspolitikát, hiszen ez utóbbinak – mint ahogy erre Farkas András is utalt – nem biztos, hogy minden körülmények között a népesség növekedése kell, hogy a célja legyen. Ugyan nem gondolom, hogy Magyarországon most a túlnépesedés a gond, de helytelen lenne a népességnövekedést „beégetni” a különböző társadalmi-gazdasági rendszerekbe – ezeket függetlenné kell tenni a demográfiai folyamatoktól – én magam ezt próbálom megvalósítani. A magam részéről például komolyan veszem, hogy a Föld túlnépesedett, s gondolkodni kell ennek mérséklésén – javaslatommal ezt is el lehet érni anélkül, hogy emiatt nyugdíjválságot okoznánk.

És akkor nézzük röviden, hogy a nyugdíj és gyermekvállalás összekötése tekintetében milyen koncepciók vannak csak Magyarországon. Mivel 2019-ben egy konferencián összegyűjtöttük az összes magyar érintettet, és 2020-ben egy konferenciakötetben kiadtuk az összes előadást, egy helyen jól áttekinthető a teljes „felhozatal” – legalábbis a jelenlegi állás. (Nyugdíj és gyermekvállalás 2.0 - Nyugdíjreform elképzelések - Konferencia kötet) A magyarok vonatkozásában is elmondható, hogy többségük egymástól függetlenül jutott arra a következtetésre, amire, de amikor találkozott hasonló elképzelésekkel, akkor ezek között némi kölcsönhatás alakult ki.

Magyarország ráadásul a témában az úttörők között van. Benjamin Bental matematikus cikke, ami egy matematikai modellel azt mutatta meg, hogy egy társadalombiztosítási nyugdíjrendszer akkor fenntartható, ha a nyugdíjat a felnevelt gyermekek száma szerint fizetik, 1989-es. Demény Pál (akkoriban Paul Demeny) demográfus azonban már 1987-ben egy (budapesti) előadásában, aminek szövege tanulmányként angolul megjelent, némileg hasonló következtetésre jutott. Mégpedig arra, hogy ha a társadalombiztosítás bevezetése azt jelenti, hogy elválasztották egymástól az öregkori biztonságot és a gyermekvállalást, s emiatt kevesebb gyermek születik, akkor a nagyobb gyermekszám ösztönzésének, egy „pronatalista politikának”, ahogyan azt cikkének címében is írja, újra össze kell kötni a társadalombiztosítást és a gyermekvállalást. Demény konkrétan azt javasolta, hogy a gyermek társadalombiztosítási járulékának „egy meghatározott hányadát” a szülő nyugdíjára kell átutalni. Németh György és Tóth István János mai javaslatai ehhez nagyon hasonlóak, de 2005-ben Mészáros József is ilyen javaslatot fogalmazott meg egy tanulmányában (ő „nagyipénznek” nevezte ezt egy állítólag ezzel kapcsolatban elterjedt szóhasználat alapján).

A legfontosabb ellenérv a Demény-féle javaslatokkal szemben politikai jellegű. Ez pedig az, hogy ez azért nem fogja a vágyott gyermekszám növekedést elérni, mert amikor bevezetik, akkor annak előnyös hatását nem azok a fiatalok érzik, akik tudnak gyermekvállalási döntést hozni, hanem a mostani nyugdíjasok, akik már nem. Tehát a fiatalokat csak közvetve ösztönözné a nagyobb termékenységre, de ezt azért nem teszi, mert azok – politikai tapasztalataik alapján – úgy vélik, hogy a következő kormány el fogja törölni ezt a megoldást, így az amúgy is a távoli jövőbe, több évtizeddel későbbre ígért „jutalmat” úgysem fogják megkapni. Vagyis ez a megoldás rengeteg pluszforrást igényel, amit feleslegesen költ el, tehát közgazdaságilag szemlélve a dolgot: rosszul ösztönöz. Egy további „metaszintű”, vagy régiesebben „filozofikus” ellenérv, hogy azzal, hogy ez a megoldás nem akarja megreformálni a folyó finanszírozású rendszer rossz logikáját (erről később részletesebben), mintegy legitimálja ezt a rendszert, sőt úgy tünteti fel, mintha egy jó rendszernek a tiszta logikáját megerőszakolnák oda nem illő elemek hozzárendelésével. Ez az ellenérv, mint majd látjuk a Botos házaspár javaslatával szemben is elmondható, sőt, az előző is nagyrészt. De mielőtt erre rátérnénk, meg kell említeni egy másik magyar úttörőt, Augusztinovics Máriát.

A 2014-ben elhunyt Augusztinovics Mária, az egyik legfontosabb magyar nyugdíjközgazdász volt, s intenzíven foglalkoztatta a nyugdíjrendszer reformja.

Ráadásul nemzetközileg is az elsők között – nagyjából Demény Pál fenti javaslatával egyidőben a ’80-as évek végén – foglalkozni kezdett az emberi életpálya, azon belül különös tekintettel a gyermeknevelés pénzügyeivel, amit ő a „gesztáció” finanszírozásának nevezett. Észrevette, hogy a modern korban – szemben a korábbiakkal – ez egyáltalán nem megoldott, s egymást követő írásaiban elemezve a problémát, végül 1993-ban egy komplex, az egész életpálya pénzügyeit, benne a „gesztációt” és a nyugdíjas kor finanszírozását megoldó javaslatot tett le az asztalra. Megoldása a kiindulópontban különbözik a gyermeknevelés és a nyugdíj közvetlen összekötését célzó javaslatoktól, ő ezt áttétellel tette meg. A nyugdíjrendszert ő hagyományos értelemben fel szerette volna tőkésíteni. Először úgy, hogy a szocializmus idején felhalmozott állami vagyon (nagy részét) javasolta az állami nyugdíjrendszer mögé tenni tőkeként, amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalombiztosításnak végül nyújtott „vagyonjuttatás” a szükségesnek – amire kalkulációt végzett (de nem csak ő, hanem pl. Bod Péter is) – a pici töredéke csak, akkor az oktatás fizetőssé tétele mellett érvelt, s nála ez lett volna a nyugdíjrendszer mögötti tőke. Vagyis végülis – kerülővel – eljutott ő is a humán tőke alapú nyugdíjrendszerhez. (Elképzelésének és a humántőke alapú nyugdíjrendszernek a különbségét egy várhatóan a nyár végén, a megjelenő tanulmányomban elemzem.)

A fent említett Demény-féle javaslatoknak egy további problémája, hogy nincs benne kockázatmegosztás (bár, ha a „bizonyos hányad” elég kicsi, akkor ez nem okoz gondot), ami viszont a mindenfajta biztosítási – bennük a társadalombiztosítási – megoldásoknak a nagy előnye és hozzáadott értéke a hagyományos megoldásokhoz képest, ahol a gyermekek tartják el idős szüleiket. A gyermek ugyanis meghalhat, munkanélküli lehet, eleve sérülten, illetve csekély képességekkel születhet, s végül: meg is tagadhatja szülei eltartását. Szükséges tehát egy kényszerítő és kockázatkiegyenlítő mechanizmus. Mindezek miatt logikusan vetődik fel, hogy a gyermeknevelés elismerését a nyugdíjrendszerbe integráljuk. Két ilyen javaslat készült, egymással nagyjából egy időben, egymástól függetlenül: a Botos házaspáré és a Banyár József, Gál Róbert, Mészáros József szerzőhármasé mindjárt a ’10-es évek elején, de ez utóbbi csak 2016-ban jelent meg. Az alapgondolat: a gyermeknevelést is egyfajta járulékfizetésként ismerjük el, vagyis a gyermeket nevelők több nyugdíjat kapnának. Ez az a megoldás, amit Farkas András bírált, s jómagam is ezt teszem immáron, hogy látom a hibáit. Ez pedig – mint már jeleztem – az, hogy úgy tesz, mintha legitim megoldás lenne, hogy az állami nyugdíjrendszerben a nyugdíj a járulékfizetésért jár. Emiatt itt is egy „illetéktelen külső beavatkozásnak” tűnik a gyermeknevelés elismerése, pláne, hogy – ahogy Farkas András is szóvá teszi – valamilyen szinten a rendszerben már most is el van ismerve a gyermeknevelési erőfeszítés. De itt is igaz, hogy rosszul ösztönöz, s ez a megoldás is abból indul ki, hogy a gyermeknevelést – a nyugdíjrendszer fenntarthatósága miatt – ösztönözni kell. Érdemes még megemlíteni Giday András és Szegő Andrea nevét, akik közös tanulmányaikban valahol a két eddig ismertetett megoldás közti átmeneti rendszert javasolnak. Mind Botosék, mind a Giday-Szegő szerzőpáros nagyon alapos és alapvetően helytálló probléma-elemzés után teszik meg javaslataikat. Ki kell emelni Gidayék érdemeként, hogy megpróbálják számszerűsíteni a gyermeknevelés összes költségét, s hogy abból mennyit állnak a szülők.

És eljutottunk a gyermeknevelés és a nyugdíjrendszer összekötésére vonatkozó elméletek „harmadik hullámához”, amit én humán tőke alapú nyugdíjrendszernek hívok.

Ennek alapvető felismerése, hogy maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer nem más, mint egy rosszul felépített humán tőkén alapuló nyugdíjrendszer. Humán tőkén alapul, hiszen nem tesz mást, mint a mostani aktív generáció járulékát fizeti ki az aktuális nyugdíjasoknak, és azt ígéri, hogy ha majd a mostani aktívak nyugdíjasok lesznek, akkor nekik majd az akkori aktívak fizetnek nyugdíjat. Vagyis a rendszer a jövő generáció járulékfizetési kapacitására, másképp humán tőkéjére épül. A humán tőke létrehozása pedig „beruházást”, vagyis pénz- és időáldozatot igényel. Hozama pedig a felnevelt gyermek azon képessége, hogy mindezt a beruházást – folyó fogyasztása és gyermekei nevelése mellett – kamatostul vissza képes fizetni. A folyó finanszírozású rendszer „társadalmasítja” ezt a hozamot, ami azt jelenti, hogy azt az érintettek nem olyan arányban kapják vissza, amilyen arányban ennek a humán tőkének a létrehozásához hozzájárultak, hanem teljesen más elv alapján.

Hogy érezzük, hogy mi a probléma, végezzünk egy gondolatkísérletet. Mindenki ismeri a feltőkésített nyugdíjrendszert, amit Magyarországon a nyugdíjpénztár képvisel leginkább. Ennek az az elve, hogy mindenki befizet valamennyit ide – az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy mindenki jövedelmének ugyanannyi hányadát – majd az ez alapján összegyűlt tőke után, nyugdíjba vonuláskor arányos járadékot kap. Vagyis a nyugdíj arányos lesz a takarékoskodási erőfeszítésekkel, amit mindenki méltányosnak is érez. Most csavarjunk egyet a dolgon, és képzeljük el, hogy a befizetés ugyanez, de a kifizetés már nem így történik, hanem mindenki az általa felnevelt gyermekek számával arányos nyugdíjat kap. Érezzük, hogy ez nem méltányos, mert a nyugdíjnak a hozzájárulástól kellene függenie, ehhez a rendszerhez pedig nem a gyermekvállalás volt a hozzájárulás. A jelenlegi folyó finanszírozású rendszer viszont ennek pont a fordítottja, de az sem méltányos, mert ott a nyugdíjhoz a gyermekneveléssel járulunk hozzá, a járulékfizetésnek más a státusza, nem az alapozza meg a mi későbbi nyugdíjunkat, hanem azzal fizetjük vissza felnevelésünk költségeit. Tehát a humán tőke alapú nyugdíjrendszer másik alapvető felismerése, hogy a járulék az nem a rendszer befizetési, hanem a kifizetési oldala, vagyis ez a törlesztés és a kamat. Ezt a járulékfizetőnek azért kell fizetnie, mert tartozik azoknak, akik a felnevelését finanszírozták, s amit csak akkor tud visszafizetni, ha már munkába áll. És mivel ezzel a tartozását rótta le, ezért neki már nem jár semmi.

A világtörténelemben – a modern kor kivételével – a gyermekek mindig visszafizették felnevelésük költségeit (már ha egyáltalán megérték a felnőttkort).

Ezt hívják a mából visszatekintve „hagyományos nyugdíjrendszernek”. Habár a gyermekvállalás nem feltétlenül gazdasági céllal történik, mindig nyereséges „üzlet” volt, ráadásul viszonylag olcsó is. A modern kor ebben alapvető változást hozott: részben hallatlanul megdrágult (hiszen az iskolázás időtartama egyre hosszabb), részben pedig a megtérülés szinte nullára csökkent, vagyis az erre vállalkozók számára ez egy erősen veszteséges üzlet, lényegében passzió, vagy inkább luxusfogyasztás. Ennek oka, hogy a mai korban – és ez történelmileg vadonatúj jelenség – nincsenek olyan intézményes csatornák, ahol az egyéneknek megtérül a humántőke befektetésük. Az időskori megélhetés gyermekek általi, tehát családon belüli finanszírozása évezredeken keresztül ilyen csatorna volt. A modern nyugdíjrendszer tulajdonképpen ugyanezt teszi, hiszen a nyugdíjasok generációját gyermekeik és unokáik generációja tartja el. Van azonban egyetlen lényegi változtatás a régi módszerhez képest: ezt generáció, nem pedig egyéni szinten teszi. És még úgy sem egyéni szinten, hogy egyfajta jogos kockázatmegosztást alkalmaznak a gyermekek véletlenszerű képességei miatt, hanem úgy, hogy (szinte) egyáltalán nem veszik figyelembe a gyermeknevelési hozzájárulást. Amit Farkas András ellenpéldaként említ ezen a téren (pl. hogy a nőknek a gyermeknevelés beszámít a szolgálati idejébe), azok csak a rendszeren belüli ad-hoc rögtönzések, és messze nem arányosak a tényleges gyermeknevelési erőfeszítésekkel. És ráadásul a járulékfizetést nem is kellene beleszámítani a nyugdíjjogosultságba, mint már láttuk.

Amikor Farkas András azt mondja, hogy a mostani felosztó-kirovó rendszer elavult, akkor igaza van. Abban is igaza van, hogy az általa ismertetett gyermek és nyugdíj megoldás (lényegében a Botos házaspár javaslata) belül marad ezen a meghaladandó paradigmán. De azt nem veszi észre, hogy kis módosítással ez a rendszer egy logikus rendszerré alakítható. Az elv: a járulékot annak adjuk vissza – persze megfelelő kockázatmegosztást alkalmazva –, aki a járulékfizetőt létrehozta. Járulékos elv: az egy (átlagos) ember által fizetendő járuléknak nagyjából meg kell egyeznie az egy (átlagos) ember felnevelésének a költségével, beleértve minden költséget az iskoláztatástól a szülő idejéig, amit úgy kell mérni, hogy emiatt mennyi jövedelemről mondott le azáltal, hogy gyermeket nevelt, ahelyett, hogy dolgozott volna. Ha viszont a fentiek alapján egy szűkebb nyugdíjas körben újraosztjuk a járuléktömeget, akkor az átlagosnál nagyobb számú, átlagosnál magasabb végzettségű gyermeket nevelők az átlagosnál több nyugdíjat kapnak, a kevesebb és/vagy alacsonyabb végzettségű gyermeket nevelők kevesebbet, a gyermeket nem nevelők viszont sokkal kevesebbet. Viszont nekik is kell kapniuk valamennyit, mert a gyermeknevelést részben adókból finanszírozzák (pl. családi pótlék, gyes, gyed, csok, illetve az óvoda és az iskola költségeinek nagyobb része), amit a gyermektelenek is fizetnek – arányaiban esetleg nagyobbat is, mint a gyermekesek. De ez csak kis nyugdíjat adna. Viszont ők megtakarítják a gyermeknevelés költségeit. Egyrészt nem kell fizetniük a gyermek fogyasztását, másrészt nem kell a gyermeknevelés miatt kiszakadniuk a munkából, többet tudnak dolgozni és keresni. A mai rendszerben ezt nyugodtan fogyasztásra költhetik, pedig egy átlagos embernek aktív korában nemcsak az akkori és időskori fogyasztását kell megkeresnie, hanem a gyermekkorit is. Ha nem nevel gyermeket, akkor ő nem adta vissza azt, amivel – felnevelése miatt – a társadalomnak tartozik. Ezért az általam javasolt rendszerben a számukra létre kell hozni egy „hagyományosan” feltőkésített nyugdíj részrendszert. Azt a pénzt, amit a gyermek nem neveléssel megtakarítottak befizetnek, ezzel egészítik ki hasonló szintűre a nyugdíjukat, mint a gyermekesek. Az eredmény az lesz, hogy a gyermektelenek, és a kevés gyermeket nevelők is ugyanolyan szinten fognak élni, mint azok, akik két-három gyermeket nevelnek. Megszűnik tehát az a mai helyzet, hogy a gyermeknevelés egyértelműen fogyasztási áldozat, kiegyenlítődik a gyermekesek és a gyermektelenek fogyasztási szintje. Ez nem csak méltányos helyzetet eredményez, de eltávolít egy fontos ellenösztönzést a gyermeknevelés útjából. Ugyanakkor senkit sem kényszerít gyermeknevelésre, mindenki szabadon választhat, hogy nyugdíjára „hagyományos” módon vagy „gyermekben” takarékoskodik.

Technikailag ezt úgy gondolom, hogy aktív életpályája kezdetén mindenki elkezdi fizetése egy részét félrerakni a saját nyugdíjára. (Ez nem a mostani járulékfizetés, az – időtartamában korlátozva ugyan, de - megmaradna, viszont nem járna érte nyugdíj.) Ha születik egy gyermeke, akkor ezt lecsökkentheti mondjuk harmadára, tehát azonnal pénze szabadul fel a gyermeknevelésre. További gyermek esetén tovább csökken ez a rész és 3 gyermeknél már semmit sem kell félreraknia.

És itt mindenképp foglalkozni kell Farkas András azon felvetésével, hogy a rendszer diszkriminatív azokkal szemben, akiknek nem lehet gyermekük. A „diszkrimináció” jelzőt itt Farkas András elég könnyű kézzel osztja. Nyilvánvaló, hogy ő annak híve, hogy az emberek takarékoskodjanak minél többet nyugdíjukra pl. életbiztosításban. Az ő „standardjai” alapján nyugodtan lehet mondani, hogy ő is „diszkriminatív” azokkal szemben, akik képtelenek takarékoskodni. Persze ez így elég nagy butaság, de ugyanezt az ő érvéről is el lehet mondani. Nem szabad ugyanis összekeverni a sajnálatot a pénzügyekkel. Szubjektíve én is nagyon sajnálom azokat, akinek nem lehetett gyereke, pedig nagyon szeretett volna. (Nekem is csak egy lett, pedig többet szerettem volna.) De ő ezzel rengeteg pénzt megtakarított, mert gyermeknevelés helyett dolgozhatott, és sokkal jobb életszínvonalat tudott biztosítani magának, mint aki, mondjuk például az anyám, aki 5 gyermeket szült, és négyet felenevelt. Nem ezt akarta, de ez lett. A társadalom nem teheti meg, hogy az efölötti sajnálatát plusz pénzzel fejezze ki a gyermektelenek számára. Pláne, hogy van más megoldás is: az örökbefogadás. Ahhoz, hogy valaki szülő legyen, nem szükséges saját gyermek – sajnos – elég nagy a kínálat az örökbe fogadható gyermekekből. És a rendszer szempontjából közömbös, hogy valaki saját, vagy örökbe fogadott gyermekeket nevel. Ráadásul a gyermeket nem, vagy csak keveset nevelők egy kisebbsége az, akinek nem lehet gyermeke. A szabályokat nem a kisebbségre, hanem a többségre kell hozni, csak ott kell rajtuk változtatni, ha lényeges csoportok nem tudnak azokhoz alkalmazkodni. Az általam javasolt szabályokhoz pedig azok is tudnak alkalmazkodni, akiknek nem lehet saját gyermekük.

Javaslatomat a fentieknél sokkal részletesebben kidolgoztam. Magyarul a legrészletesebb változat a fent említett konferenciakötetben olvasható, illetve önálló tanulmányként itt: (Banyár József: Egy emberi tőkével feltőkésített nyugdíjrendszer körvonalai), angol változata pedig a Risks idei különszámában (The Outlines of a Possible Pension System Funded with Human Capital).

S végül Farkas András saját nyugdíjjavaslatáról, amit az általa bírált „ellentmondásos” javaslat ellenében „letesz az asztalra”. Ez egy homályos utalás egy nem létező „robotatóra”, amit csak néhány futurológus, illetve feltűnést kereső politikus vetett fel eddig. Ezt nyugodtan lehet a szórakoztatás részének tekinteni, hiszen egyelőre nagy és nyitott kérdés, hogy az emberiség hogyan alkalmazkodik a jelenlegi munkák nagy részének a robotizálásához. A tapasztalat azt mondja, hogy valószínűleg ugyanúgy, mint eddig tette az előrehaladó gépesítéshez, vagyis más, jelenleg nem létező munkakörökbe áramlanak az így felszabaduló emberek, esetleg csökken a napi munkaidő, mint Keynes gondolta 89 évvel ezelőtt (s ami nagyon hasznos lenne, hiszen idő szabadulna fel a gyermeknevelésre - főleg ha nem a heti, hanem a napi munkaidő csökkenne). A robotok által előállított cikkek ára pedig radikálisan lecsökken, mint eddig mindig, amikor a gépesítés miatt a termelékenység emelkedett – vagyis a köz a robotok pozitívumait nem többletadóként fogja élvezni.

Természetesen Farkas Andrásnak van ennél komolyabb javaslata is, amit – mint már utaltam rá – egyéb cikkeiben és előadásaiban fejtett ki, s ami ugyanaz, mint amit a pénzügyi-biztosítási szakma általában is „nyomat” már évtizedek óta (s aminek korábban jómagam is a híve voltam Mészáros Józseffel közösen írt 2003-as könyvemben). Ez pedig az, hogy az emberek meneküljenek az állami nyugdíjrendszerből, kezdjenek el takarékoskodni. Vagyis a nyugdíjrendszer egyéni, anarchikus feltőkésítését hirdeti, mint megoldást. Erről már – pont Farkas András egyik cikkéhez, illetve tervezett Portfolio-konferencia előadásához kapcsolódóan – írtam a Portfolio-n (Itt az új nyugdíjjavaslat: mentsük meg a rendszert gyerekekkel!). Ezzel az a probléma, hogy a nyugdíjrendszer fenntarthatóságának a problémáját ugyan megoldja, de a népesség újratermelésének a problémáját nem, sőt tovább súlyosbítja. Itt ugyanis a gyermeknevelés ugyanúgy nem lesz elismerve sehogyan sem, mint eddig, viszont az erre képes korosztályt azzal szembesíti, hogy – az idősek eltartása mellett – még a saját időskorára is takarékoskodnia kell. Ez arra ösztönzi őket, hogy csökkentsék a luxusfogyasztásukat, s ma az egyik leglényegesebb ilyen pont a gyermekvállalás!

Végezetül fontos megemlíteni az átmenet, és a vele szorosan összefüggő politikai megvalósíthatóság problémáját.

De előbb pár szót arról, hogy a javaslatom kiket érint, és kiket nem. Régi tapasztalat, hogy a nyugdíj, mint téma a fiatalokat nem igazán érdekli, úgy gondolják, hogy „ráérnek” még erre. Aztán ahogy egyre idősebbek lesznek, egyre fontosabbnak tartják, egyre inkább figyelnek az ilyen cikkekre. Az idősek pedig lényegében – a rossz tapasztalatok miatt – rettegnek minden változástól, az enyém pedig egy radikális változtatást javasló elképzelés. Ezt sokan úgy élik meg, hogy én el akarom venni a nyugdíjukat – Farkas András pedig a védelmükre kel azzal, hogy elutasítja a javaslatomat, s „bizonyítja”, hogy az szakmailag nem állja meg a helyét. De nem ez a helyzet! Én szinte kizárólag a fiataloknak, illetve a középkorúaknak írok (az idősektől – saját korosztályomtól és a korábban születettektől - azt kérem, hogy írásaimat jóindulatú semlegességgel olvassák), és azt javaslom, hogy ők gondolják át, hogy akarják-e, hogy idős korukra is a mai rendszer legyen életben, vagy érdemes lenne felváltani azt egy méltányosabb rendszerrel.

Azért a fiatalokhoz szólok, mert ők még most alakítják ki az életpálya pénzügyi stratégiájukat, amit nagyon erősen befolyásol, hogy milyen nyugdíjrendszer van érvényben. Ők még tudnak egy újhoz alkalmazkodni, de ez az alkalmazkodási képesség egyre inkább csökken, ahol idősödünk. Vagyis a nyugdíjasok és a nyugdíj előtt nem sokkal állók részére már nem igazán, vagy csak nagyon kis mértékben szabad változtatni a rendszeren. Ezért én a bevezetés tekintetében egy erősen „felmenő rendszerben” gondolkodom, teljes egészében csak a mondjuk 45 év alattiakra vezetném be, a 60 évnél idősebbekre pedig egyáltalán nem. És az, hogy a bevezetés hogyan történik, arra több lehetőség is van, amibe itt már nem szeretnék belemenni, ez nyilván már a politikai megvalósíthatóság kérdése is. Biztos, hogy a komplex javaslatomat egyszerű, érthető lépésekké kell szétbontani.

És akkor most pár szót arról, hogy akkor miért nem egyszerű javaslatokat fogalmaztam meg, hanem egy komplexet? Semmiképpen sem azért, mert feltétlenül azt kell megvalósítani, hanem azért, hogy (1) megmutassam, hogy lehetséges egy koherens humán tőkén alapuló nyugdíjrendszert létrehozni, és (2) hogy megmutassam, hogy az egyes elemek hogyan függenek össze logikusan, és hogyan nem. Magyarán, ha részelemeket vezetünk be, azok olyanok legyenek, amik a későbbi koherens rendszerbe be tudnak integrálódni, ne pedig olyanok, amik „szétverik” azt. Pl. a gyermeknevelés, mint járulékfizetés nem igazán integrálható elem, de a gyermektelenek részére meghirdetett fokozatos korhatáremelés, benne egy megtakarítási számla nyitásával ilyen lenne.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images

Forrás: portfolio.hu

A Magyar Közgazdasági Társaság szakmai konferenciáján ismertetett pontrendszer úgy módosítaná a rendszert, hogy a nyugdíj összege, sőt a nyugdíjkorhatár is függjön a felnevelt gyermekek számától.

A nyugdíjrendszer és a gyermekvállalás kapcsolatáról szóló szakmai kerekasztal-beszélgetésén a jelenlegi nyugdíjrendszerről az előadók egyebek közt megállapították: a rendszer alapja a jelenlegi helyett a jövő nemzedék járulékfizetési képessége, és gyakorlatilag semmiféle tartalék nem áll mögötte, implicit államadósság viszont igen - írja a Növekedés.hu cikke, amelyet a 24.hu szemlézett.

A gyerekek számától tenné függővé a nyugdíj korhatárát és annak összegét egy most megjelent javaslat. Banyár József, a Corvinus Egyetem docense szerint a mostani rendszer nem fenntartható. A Kormányinfón Gulyás Gergelyt azt mondta, a kormány nem tárgyalta a konkrét javaslatot, de szerinte megfontolandó. Az ATV Híradójának riportja.

A jelenlegi rendszerben a nyugdíjasok az adóbefizetők járulékából kapják meg a havi járandóságukat. Azonban szakértők szerint ez a mai nyugdíjrendszer hosszú távon nem fenntartható. A Magyar Közgazdasági Társaság szakmai konferenciáján elhangzott tervezet alapján a jövőben akár a gyerekek számától is függővé tehetik a nyugdíj mértékét.

„A jelenlegi felosztó-kiróvónak nevezett állami nyugdíjrendszer konstrukciója hibás. A hiba lényege az, hogy feltételezi azt, hogy mindig elegendő számú gyerek születik, de nem igazítja ehhez a nyugdíjrendszert”

– mondta híradónknak Banyár József, a Corvinus Egyetem docense. Hozzátette: a korrekció lényege az lenne, hogy „akik ennek a rendszernek a fenntartásához hozzájárulnak, akik gyermeket nevelnek, azok élvezzék ennek a rendszernek a hozamát.”

Banyár József hat pontban szedte össze a mostani nyugdíjmodell legnagyobb problémáit. Többek között hiányosságnak látja, hogy nincs tartalék a rendszerben, ugyanis a nyugdíjak fedezete mögött közvetett államadósság áll. Továbbá azt is problémának látja, hogy a népesség folyamatos növekedést feltételezi.

Gulyás Gergely miniszter szerint megfontolandó a reformtervezet.

A jelenlegi nyugdíjrendszer 2035-ig fenntartható – ez olvasható a Nemzeti Bank legutóbbi tanulmányában. Farkas András nyugdíjszakértő szerint is hozzá kell nyúlni a mostani rendszerhez, de neki más javaslatai vannak.

Mint elmondta, ő inkább olyan javaslatokat látna szívesen, amelyek a felosztó-kiróvó rendszer nem egyedüliként látjná el a nyugdíjasokat.

Farkas András szerint a gyermekvállalást nem a nyugdíjak emelésével kell ösztönözni, mert az méltánytalan és igazságtalan azokkal szemben, akik nem szeretnének gyereket.

Forrás és a videóanyag: atv.hu

„Mindenképpen más utat célszerű járni, más módszereket kidolgozni, modellezni, mert egyébként a népesség fogyása, korösszetétel-változása a társadalom teljes működési spektrumát és a nyugdíjrendszert is érinti” – reagált Barát Gábor a gyerekszámtól függő nyugdíjrendszer bevezetéséről ismét felmerült ötletre. A korábbi országos nyugdíjfőigazgató portálunknak adott – hangsúlyozottan szakmai – interjújában leszögezi, hogy a tisztánlátást csak a kidolgozott koncepció és a nyilvánosság korrekt tájékoztatása segítheti, de mindkettőből nagy a hiány. Szerinte nem a szóban lévő javaslat mentén célszerű kidolgozni az új rendszert, de „ez nem zárja ki a célzott, különböző nyugdíjpreferenciák, illetve meglévő biztosítási, illetve az igazolható, tényszerű nyugdíjjogi hátrányok át- és újra gondolását”. Ez fontos, de akadémikus vita, ám így legalább nem a szégyenteljes 0,6 százalékos nyugdíjemeléssel foglalkoznak, miközben az infláció rekordszintet ért el – mondja.

– Mennyire új téma a gyerekszámhoz kötött nyugdíjrendszerre való átállás Magyarországon?

– Időről-időre előjön – legutóbb mostanság. A napokban élénk vita alakult ki a gyermekek számától, illetve a gyermek felnevelésétől függő nyugdíjrendszerről – amit egyébként ismételten Banyár József docens hozott a köztudatba. Ugyan eltérő intenzitással folyik róla a diskurzus – mondhatnám akadémikus vita, de így legalább nem a szégyenteljes 0,6 százalékos nyugdíjemeléssel foglalkoznak, miközben az infláció rekordszintet ért el. És az érvelés is  egy kicsit változik, de a lényege ugyanaz: a nyugdíjrendszer „megmentése”, egy sajátos szolidaritási „viszonyrendszerre” építve. Ez annyit jelent, hogy a gyermekek – mint későbbi járulékot fizetők – vállalására, felnevelésére alapozva alakítanák át a rendszert. Az indok, illetve cél a demográfiai trend befolyásolása és a gyermeknevelés költségeinek nyugdíjrendszerben való elismertetése. Mindkét cél nemes, és több irányú problémára hívja fel a figyelmet, ugyanakkor az alapkérdés nem más, minthogy mennyiben alkalmas „eszköz” a nyugdíjrendszer a demográfiai trendek megváltoztatására a gyermekvállalás ösztönzésére. Más szóval, célszerű-e, ha a nyugdíjrendszer érdemben, közvetlenül beavatkozik a társadalmi reprodukciós folyamatokba.

– És Önnek erre mi a válasza?

– Röviden és velősen: szerintem nem.

– És kevésbé röviden?

– Augusztinovics Mária (barátainak „Guszti”), aki a nyugdíjrendszerek kiváló ismerője, és a nyugdíjhoz értők által méltán tisztelt – sajnos csak volt – szakértője 1998-ban remek tanulmányt írt „Nyugdíjprobléma demográfiai és gazdasági alapjai” címmel. Ebben több fontos megállapítást tett, vitatva, sőt, megkérdőjelezve ennek a felvetésnek az alapját. Szerinte ugyanis „hibás és téves az a megközelítés, amely közvetlen és egyértelmű kapcsolatot tételez fel egyfelől a demográfiai trendek, másfelől a nyugdíjrendszerek  fenntarthatósága között”. Egyetértettem vele már akkor is. Szerintem helyesen állapította meg, hogy a nyugdíjrendszerek helyzete, finanszírozása sokkal inkább gazdasági tényezőktől függ, mintsem demográfiai trendektől.

– Mint említette, nem újdonság a felvetés. Mikorra datálódik a története?

– Valóban, a gyermekek után járó nyugdíjról, annak a szerzők által vélt előnyeiről, mint a nyugdíjrendszert „meggyógyító” hatásáról korábban már olvashattunk írásokat a KDNP-s  háttérrel rendelkező Barankovics Alapítvány képviselőitől, háttér-szakemberektől. A téma három-négy évente elő-előjön. A közgazdasági alap-hivatkozásnál mindig a méltán világhírű és korszakalkotó közgazdasági megközelítéssel megáldott P.A. Samuelson egy 1958-as tanulmányára hivatkoznak. Kétségtelen, hogy a tanulmány foglalkozott ezzel a témával is, de nem olyan közvetlen kapcsolatban, mint ahogy esetenként hivatkoznak rá. Megjegyzem: nem ártana Samuelson intelmére is figyelni: a felszínen jól hangzó, és hihető tételekről, alaposabb vizsgálat után kiderülhet, hogy valójában értelmetlenek.

– Ön tehát nem ért egyet ezzel. És arra mit mond, hogy a nyugdíjrendszer lassan finanszírozhatatlanná válik?

– Az utóbbi időben, és most, a tárgyalt javaslat „megalapozásában” is olvasni riogatást a nyugdíjrendszer összeomlásáról, finanszírozhatatlanságáról. Ezek egyoldalú  közelítésekből fakadnak, és csak arra jók, hogy egy-egy átgondolatlan javaslat alá mankót tegyenek. A működő nyugdíjrendszert pedig ismerni kell ahhoz, hogy megalapozott kritikát fogalmazzanak meg, és nem csak jól hangzó „féligazságokat” ráolvasni. Egyébként a Magyar Nemzeti Bank közgazdászai számos alkalommal modellezték a nyugdíjrendszer finanszírozhatóságát. Olvasásra ajánlom ezeket.

– Első hallásra azonban a laikusok számára van abban ráció, hogy ha kevesebb a járulékot fizető fiatal és több a jogosult nyugdíjas, akkor többfelé kell a kevesebbet elosztani, ami összeomláshoz is vezethet.

– Igen ám, de sokan elfelejtkeznek arról, hogy a nyugdíjrendszer finanszírozása végső soron a GDP-től függ, ami nagyobb mozgásteret ad, mint a tisztán járulékalapú finanszírozás. Egyrészt azért, mert a GDP-hányadban még vannak tartalékok, másrészt pedig azért, mert hosszabb távon a GDP gyorsabban nőhet, mint a bérek (munkajövedelmek), elég például figyelembe venni a robotizáció hatását. Arról nem is szólva, hogy hol vagyunk már a tisztán járulékokból finanszírozott nyugdíjrendszertől? Hiszen a korábbi  foglalkoztatói társadalombiztosítási járulékot 2010 után speciális adóvá változtatták. (A nyugdíjjogosultságot mindig meghatározó nyugdíjjárulék intézménye lényegében nem változott.)

– Visszatérve magára a gyermekszámmal befolyásolt nyugdíjakra vonatkozó javaslatra, amit Ön elutasít. Milyen érveket tud véleménye alátámasztására felhozni?

– Simonovits András remek diagnózisára szeretném a figyelmet felhívni a kérdés megválaszolásában. 2012 ben írta a „Gyermekszám és nyugdíj: kritika” című dolgozatát. Az abban bemutatott összefüggések, és maga a tényszerű értékelés, kritika ma is érvényes, csak hozzátenném a következőket. Ma a társadalom elöregedése, pontosabban fogalmazva, az időskorúak népességen belüli arányának növekedése történelmi távlatú demográfiai folyamatok következménye. Ezen pedig csak úgy lehetne változtatni, ha megszüntetnék a tudomány, a technika, az egészségügy, valamint a civilizált életmód vívmányait, amelyek eredményeként a megszületettek közül egyre többen érnek el magas életkort. Miután visszafelé vezető út nem képzelhető el, a társadalomnak tudomásul kell vennie a folyamatot, a helyzetet, és megoldást keresnie a megfelelő kezelésre. Ugyanakkor nincs még a világon olyan megoldás, amelyik egyértelmű megoldást kínálna. Ezért csak egyetlen út lehetséges: a helyzet kezelésére kínálkozó lehetőségek közül kell választani, feltételezve, hogy van, és az nem csak ötlet. Ebben segítséget kínál a nyugdíjrendszer története, hagyománya, gazdasági, társadalompolitikai, stb. beágyazottsága, s nem utolsósorban az egységes alapadatok használatával kidolgozott modellváltozatok.

– Ezzel hogyan állunk? Vélelmezem, hogy folyamatosan folyik a munka szakmai és politikai berkekben egyaránt.

– Sajnos ki kell ábrándítsam, ennek hiányában vagyunk. A politika meg jobb, ha távol tartja magát a kifejezetten nyugdíjszakmai kérdésektől. Ráadásul sajnálatos módon 2010 után, építkezés helyett leépítést látunk, továbbá csak ellentmondást, igazságtalanságot vitt a rendszerbe a szabályozás. S nem is reagált szakmailag elvárható módon a 2015 utáni  a gazdasági bérnövekedés „újszerű”  hatására, a korábban nyugdíjba vonultak súlyos problémáira. S habár ez utóbbi egy másik történet, de azért nem ártana utalni az adott javaslatban az égető, aktuális feladatokra, mert, bármilyen is legyen a távlati nyugdíjmodell, az még nagyon a távoli jövőbe vész. A jövőbeni  nyugdíjrendszert érintő, befolyásoló modellszámítások, így a demográfiai is, a szakmai megalapozáson – ahol sajnos még nem is tartunk –  túl, szenvedélyeket is keltenek az emberben, hiszen feltárják az új nyugdíjmodell-választás óriási jelentőségét a most élő, tanuló, dolgozó fiatalabb generációk számára és rendkívüli felelősséget a modellt (ha lesz) választók idősebb generációk számára, amelyek elsősorban nem is maguknak választanak.

– De hát az kétségtelen, hogy a pénz komoly motiváló erő. Esetünkben, ha több pénz jár több gyerek után, akkor az valójában befolyásolhatja a demográfiai folyamatokat. Ezzel sem ért egyet?

– A gyermekvállalás bonyolult társadalmi kérdés, amelynek csak egyik vetülete az anyagi rész. Az anyagi ösztönzés axiómája, hogy az ösztönzendő cselekmény és annak elismerése a lehető legközelebb legyen. Emberöltőnyi eltérés ennek még közelítőként sem felel meg. A gyermekvállalást a gyermek születésekor és felnevelésekor kell anyagilag segíteni, nem pedig utólag elismerni. Más megközelítésben, a nyugdíjra szánt többletet családi pótlékra, vagy gyermeknevelési támogatásra kell fordítani. Ha nincs többlet, akkor pedig a szülő előlegezi meg a nyugdíjat. Hozzáteszem: szeretnék beszélni olyan emberrel, aki azért vállal gyereket, hogy majd nyugdíjat kap „cserébe”. Visszatérve a szóban lévő javaslatra: az nagyságrendi ­ buktatókkal, problémákkal teli változtatást jelentene, ráadásul a nyugdíj determinációk miatt, csak igen hosszú távon valósítható meg, miközben célszerűsége nagyon kétséges. Az átállási  idő több évtizedes és egy ilyen nyugdíjrendszer számos feszültséget okoz, sőt, diszkriminatív következményekkel járna – a konkrét javaslattól függően –, s szembeállítaná a biztosítottakat. Akkor még nem is beszéltünk a teljes aktív életszakaszra kiterjedő, több évtizedes, utólag értékelt jogszerzési folyamat bonyolult kérdéseiről. Így a családi, házastársi jogállás változásairól, a felnevelt gyermekek külföldön szerzett nyugdíj jogáról, az objektív biológiai helyzetről, a javasolt eltérő korhatárról és az újabb igazságtalanságokról. Az elmúlt napokban már volt róla szó, reális kritikákat fogalmaztak meg többen is, s ezért én ezekkel most nem foglalkozom, a politikai vetülettel sem.

– Akárhogyan is nézzük, a rendszert gyökeresen meg kellene változtatni, ám kérdés, hogyan oldható meg például az átmeneti idő?

– A javaslat egyik alapproblémája, hogy más logika szerint működik az ismert történelmi, objektív okok miatt nálunk is működő „kirovó-felosztó”, más szóval folyó költségvetés-finanszírozású társadalombiztosítási nyugdíjrendszer, mint amire a javaslat épít. Ennek keretében az egyének, a jogszerző  biztosítottak aktív korban teljesített nyugdíjjárulék befizetéseivel „veszik meg” a nyugdíjukat. Ezt nevezik vásárolt jognak, mert, szemben a tőkefedezeti nyugdíjrendszerekkel, a biztosított egyén nyugdíj-jogot vásárol. Ezt várhatják el a nyugdíjrendszert működtető államtól. Ezt a rendszert addig nem lehet lecserélni, amíg a biztosítottak e szerint szerzik a nyugdíj-jogot. Ezért az átmenet egy emberöltő is lehetne. Azt pedig könnyű belátni, hogy két rendszer egyszerre finanszírozhatatlan. A komoly anyagi kihatással járó javaslat erőltetése már csak azért sem  célszerű, mert – mint korábban már említettem – a gyereknevelés terhei aktív korban jelentkeznek, és akkor kellene azokat hatásosan mérsékelni nemcsak anyagi, hanem erkölcsi szempontból is, gondolva azokra, akik nem vagy nem nagyon tudják megelőlegezni például a képzés költségeit.

– Sok szó esett a fentiekben a javaslat történetéről, pro és kontra érvekről. De mik vajon az alapvető kérdései az indítványozott rendszernek?

– A legfontosabb az, hogy a járulékfizetés elvi meghatározottságát, tartalmát, mértékét, összegét tekintve, a biztosított személy munkájához, azaz keresetéhez kapcsolódjon-e, a biztosított jogszerzését alapozza-e meg vagy pedig – minimum egy generációs késleltetéssel – a szülei jogszerzését, nyugdíját határozza-e meg. Ugyanúgy, miként a gyermekei járuléka az ő jogszerzésüket, nyugdíjukat határozza meg. Szerintem a kérdést eldönti a következő általánosan elfogadott állítás: a nyugdíj az aktív kori munkajövedelem egyéni szinten érvényesülő, szerves folytatása az inaktív korban, funkciójában is (megélhetés), összegében is (a munkajövedelem adott mértékű pótlása). Ez jelenik meg abban, hogy a munkajövedelem nagyságától függ a járulék is, a nyugdíj is. A nyugdíj tehát a járulékfizetőnek a járulékfizetéssel saját maga számára kiérdemelt ellátása. Ezt a tételt kell cáfolnia és egy jobb tétellel felváltania annak, aki a szóban lévő javaslat híve.

– A csavart logika szerint tehát tulajdonképpen a szülőtől függ, hogy a gyermek miként tud az államkaszához hozzájárulni, és ennek alapján, valahol saját jogán kap többet a gyereke után is?

– Lehet úgy is felfogni, hogy a járulékfizetésben nem a biztosított, hanem szüleinek teljesítménye jelenik meg. De akkor ezt a felfogást nem lehet a nyugdíjra korlátozni. E felfogásban az adófizetés, sőt, a munkajövedelem léte is a szülők teljesítménye. Ez filozófiai kérdés. Az azonban már nem, hogy ilyen alapon, a felnevelt gyermek teljes munkajövedelmét a szülőnek kellene megkapnia. Természetesen igaz, hogy nem lenne járulékfizető személy, ha nem született volna meg és nem nevelték volna őt fel. De ha nem lenne, nem csak járulékot nem fizetne, hanem adót sem, sőt, keresete sem lenne, és értéket sem állítana elő – ami, jegyzem meg, nem a nevelés, illetve a gyermek „minőségének, társadalmi hasznosságának” a kérdése –, s természetesen utódokról sem tudna gondoskodni. Vagyis megszűnne  a társadalom. A gyerekvállalás tehát conditio sine qua non, azaz minden társadalmi részrendszer elengedhetetlen feltétele, és mint ilyet, nem indokolt kizárólag a nyugdíjbiztosítással, az ottani járulékfizetéssel összefüggésbe hozni.

– Ez persze abszurd lenne, de az ugyanakkor valós dilemma, hogy mi a társadalmi és mi az egyéni szintű összefüggés?

– Ami a társadalmi szintű összefüggést illeti: az értékalkotó munkát a mindenkori aktívak végzik, s az inaktívak (sic!) részesülnek az általuk termelt javakból, az biztosítja a megélhetésüket. Ilyen értelemben az aktívak gondoskodnak az újabb korosztályok létéről és felneveléséről, nettó jövedelmükből részben saját gyermekeik vonatkozásában, részben a tőlük levont, illetve a fogyasztói árban megfizetett közterhekből fedezett állami családtámogatási célú kifizetések útján. Hasonló a helyzet az idősek megélhetésének megteremtése esetében is. Természetesen ezek társadalmi szintű összefüggések. Egyéni szinten „minden lehet”. Lehet, hogy részt sem vesz a társadalmi értékalkotó munkában egy olyan ember, akinek a felnevelésére sokat áldoztak a szülei, s ez történhet akár önhibájából, akár kívülálló okok miatt. Vagy egy másik példa: mi van azzal, akit a szülei elhanyagoltak, ám lehet, hogy munkajövedelmével nagymértékben hozzájárul mind a gyermekneveléshez, mind a nyugdíjak finanszírozásához.

– Életszerű-e egyáltalán a javaslat, hogy a gyermekvállalást és felnevelést, mint szülői teljesítményt kizárólag a gyermekek járulékfizetésére vezessék vissza, azzal mérjék és a ismerjék el a nyugdíjban?

– Szerintem egyáltalán nem életszerű. Hiszen számtalan esetben nincs közöttük kapcsolat vagy nagyon gyenge. Arról nem is szólva, hogy a szülői erőfeszítések időszakához képest a nyugdíjban történő elismerés évtizedekkel későbbi. Ilyen módon a gyermekvállalásnak a nyugdíjbiztosítással történő összekapcsolása sem adekvát kezelése a kérdésnek, miként a járulékfizetés kiválasztása sem, a kapcsolat eszközeként.

– Akkor Ön szerint mit kell és lehet tenni?

– Mindenképpen más utat célszerű járni, más módszereket kidolgozni, modellezni, mert az egyébként a népesség fogyása, korösszetétel-változása a társadalom teljes működési spektrumát és a nyugdíjrendszert is érinti. A tisztánlátást azonban csak a kidolgozott koncepció és a nyilvánosság  korrekt tájékoztatása segítheti. Mindkettőben nagy a hiány, de van még idő, csak bölcsesség kell, de mindenekelőtt szükséges lenne a működő rendszer észszerű kiigazítása, az ismert szabályozási hiányosságok felszámolása, az átgondolt módosítások kidolgozása. Mindent csak az után, és szerintem nem a szóban lévő javaslat mentén célszerű kidolgozni. Ez nem zárja ki a célzott, különböző  nyugdíjpreferenciák, illetve meglévő biztosítási, illetve az igazolható, tényszerű nyugdíjjogi hátrányok át- és újragondolását.

Forrás: Hírklikk.hu
Fotó: 168.hu

Felrobbant a Facebook attól a javaslattól, hogy a nyugdíj összege függjön a felnevelt gyerekek számától. A szakmai konferencián ismertetett elgondolás szerint figyelembe vennék, ki hány gyerekkel járult hozzá a nyugdíjrendszer fenntartásához, és ennek arányában járna a nyugdíj, amelyben a végső finanszírozó maga a felnevelt gyermek. Pontozás alapján döntenének a nyugdíj összegéről – minden felnevelt gyermek után pontokat kapnának, akik részt vettek a nevelésben. Feltételezve, hogy a gyermek neveléséhez a szülők és társadalom 2:1 arányban járul hozzá, a szülők gyermekenként egy pontot kapnának, fél pontot pedig az adófizetők között osztanának szét az adófizetés arányában. (A szülők adófizetőkként is kapnának pontot.) A végeredmény pedig az lenne, hogy a gyermektelenek nyugdíja jóval kisebb lenne, vagy megemelnék az ő nyugdíjkorhatárukat.

A cikkhez a közösségi médiában rengeteg észrevétel érkezett – a hozzászólásokból az látszott, hogy olvasóink zöme laikusként nem ért egyet az elképzeléssel. Sokan jelezték, a gyermekvállalás nem feltétlenül akarás kérdése. És még a gyermeket nevelők közül is jó páran voltak azon a véleményen, hogy nem kellene ilyen formán büntetni a gyermekteleneket, egyedülállókat idős korukra. Ám voltak a hozzászólók között olyanok is, akik szívesen vennék, ha a gyerekvállalás áldozatát a nyugdíjban elismernék.

De vajon tényleg csak abban kell gondolkodni a nyugdíj kapcsán, hogy a felnövekvő gyermekek finanszírozzák az idősek ellátását? És ha igen, valóban ösztönözné a gyerekvállalást egy magasabb nyugdíj ígérete? Tényleg fenntarthatóbb lenne ettől a nyugdíjrendszer? Szakértőt kérdeztünk.

Pontlevonás a gyermekteleneknek

Az nyilvánvaló, hogy a javaslat a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer egyik legégetőbb problémájára, a járulékfizetők számának zuhanására próbál megoldást találni. Farkas András nyugdíjszakértő szerint azonban furcsa az a logika, mely szerint egy harminc-negyven évvel később esetleg bekövetkező pozitív változás ígérete (magasabb nyugdíj) elegendő lenne a gyermekvállalási hajlandóság tényleges növeléséhez. Miközben a gyermekvállalás a jelenben és a közeljövőben is komoly, bár szeretetteljes áldozatvállalás a szülőknek.

A gyermekek felnevelését a koncepció alapján természetbeni járulékfizetésnek kell tekinteni. A jelenlegi, keresőtevékenységre alapozott járulékfizetési elv tehát kiegészülne a gyerekek kapcsán járó bónusz rendszerrel, illetve a gyermekteleneket sújtó málusz rendszerrel. A javaslat kidolgozói szerint aki gyermeket nevel, az ennek magas költségei miatt nem tud annyi nyugdíjjárulékot fizetni, mint a gyermektelen. Itt Farkas András megjegyzi, ezt persze nem bizonyítja statisztika, de nyilván sokan egyetértenek a megalapozatlan állítással.

A gyermek mint biológiai kamat

A gyermek e koncepció alapján olyan társadalmilag hasznos befektetés – azaz közjószág –, aki biztosítja a nagy társadalmi elosztórendszerek jövőbeni fenntarthatóságát. És úgy gondolják, hogy az a szülő, aki ilyen közjószágba, „humán tőkébe” fektet be, megérdemli e befektetése hozamát („biológiai kamatát”) is, vagyis azt, hogy magasabb nyugdíjra legyen jogosult.

Fenti okfejtés Farkas András véleménye szerint téves, mindenekelőtt azért, mert a gyermekét egyetlen anya sem „közjószágnak” szüli, hanem azért, mert a párjával együtt gyereket szerettek volna. A gyermek önmagában érték, nem a jövőbeni (feltételezett) társadalmi hasznossága okán.

A hibrid rendszer lehet a megoldás

A javaslatot azért sem tudja Farkas András támogatni, mert az elgondolás alapján a nyugdíjrendszer kizárólag felosztó-kirovó elvre épülő rendszer lehet, amelyben nincs helye semmilyen tőkefedezeti vagy más elemnek. Ezért van, hogy a javaslat támogatói szerint mindenképpen, bármi áron biztosítani kell a megfelelő számú jövőbeni járulékfizetőt.

De, mint felhívja rá a figyelmet, az európai nyugdíjrendszerek utóbbi két évtizedben lezajlott reformjai más irányba mutatnak, a hibrid felépítés sikerét bizonyítják. Vagyis az lehet a megoldás, ha nem kizárólag a felosztó-kirovó elven működő állami nyugdíjrendszer biztosítja az időskori megélhetést, hanem egy komplex rendszer együttesen, amiben szerepet kaphat

• a tényleges vagy virtuális tőkefedezeti rendszer (svéd modell) – amelyben nem függ a nyugdíj összege a biztosítási idő hosszától, csak az egyéni nyugdíjszámlán lévő összegtől és a hátralévő élettartam hosszától;
• az állami alapnyugdíj (Ausztrália, Új-Zéland, Hollandia, Dánia, stb.) – amire mindenki jogosult, hasonlóan a felosztó-kirovó modellhez;
• a foglalkoztatói nyugdíjpillér (UK, USA, Németország, Ausztria) – ahol számíthat például az életpályakereset, de a munkáltatói hozzájárulás is;
• és az erőteljes adópolitikával támogatott öngondoskodás (minden fejlett nyugdíjrendszerben) – ilyen például a magyarországi nyugdíj-megtakarítások mellé igénybe vehető 20 százalékos, maximált összegű adójóváírás is, amely most a munkáltatói befizetésekre is igénybe vehető.

Nem csak hogy nem megoldás, veszélyes is

Olvasóink hozzászólásaikban is többször szerepelt, nem tartják jó ötletnek összeugrasztani nyugdíj kapcsán a gyermekeseket és gyermekteleneket. Farkas András hasonló véleményen van, ezért is tartja veszélyesnek a javaslatot. Ráadásul szerinte kifejezetten ellenérdekeltté teheti a becsületes járulékfizetésben a gyermekteleneket.

Az olyan ötlet pedig, hogy például a nyugdíjkorhatár attól is függjön, ki hány gyereket nevelt föl életében, úgy véli, csak fölháborodást váltana ki az érintettek körében. A fölösleges feszültségek végső soron jobban veszélyeztetnék az egész rendszer fenntarthatóságát, mint maga a demográfiai öregedés – tette hozzá.

Nem a jövőről szól

A gyermekfüggő nyugdíjreform-javaslat a szakértő szerint több szempontból is korlátozott. A járadék által meghatározott felosztó-kirovó paradigma fogságában maradva képtelen kezelni a társadalom öregedési folyamatát, a tömeges kivándorlás kérdéskörét és a hazai foglalkoztatás minőségének problémáját. De nem számol azokkal a kevéssé előrejelezhető folyamatokkal sem, amelyek révén az élőmunkaerő-igény ma még elképzelhetetlen mértékben csökkenhet az automatizálás, a digitalizáció, a robotika, a mesterséges intelligencia exponenciális térnyerése következtében. Pedig ha nincs szükség több emberi munkaerőre, akkor nincs szükség több „közjószág” számba vett gyermekre sem.

Ezen túl úgy gondolja, a javaslat mindezek mellett sok további rejtett diszkriminációs elemet tartalmazhat, amely alapjaiban igazságtalanná és méltánytalanná tehetné a bevezetését.

Kétségbeesett kísérlet

Rákérdeztünk, vajon van-e olyan ország, ahol működik a gyerekvállalástól függő nyugdíj. Farkas András erre azt írta, a fejlett nyugdíjrendszerek egyikében sincs direkt kapcsolat a gyermekszám és a nyugdíj között. Viszont a legtöbb nyugdíjrendszerben lehetséges, hogy a nyugdíjjogosultságokat a szülők megoszthassák egymás között. E megoldások lényege, hogy a dolgozó szülő a keresete révén szerzett nyugdíjjogosultságát megfelezheti a kisgyermekükkel otthon maradó szülővel.

A gyermekfüggő nyugdíjreform az öregedő társadalomban hosszú távon egyre kockázatosabb járadék-meghatározott felosztó-kirovó elv kétségbeesett fenntartási kísérlete. Helyette sokkal célszerűbbnek látszik például az állami alapnyugdíj és a munkáltatói nyugdíjpillér, valamint az öngondoskodás sokkal hatékonyabb ösztönzése. Farkas András szerint inkább erről kellene gondolkodni, miután a nyugdíjrendszer aktuálisan égető problémáit sikerült orvosolni. Itt arra gondolt, hogy a nyugdíjigénylés időpontja ne legyen meghatározó elem a nyugdíj összegénél, valamint hogy a kizárólag a hivatalos inflációhoz kötött nyugdíjemelés miatt ne szegényedjen el minden nyugdíjas a keresőkhöz képest.

A gyerekvállalás és a nyugdíj összekötése már nem először merül fel, 2012-ben is vita folyt róla:

Nyugdíj + gyerekszám = kormánybukás

Nyugdíj és gyermekvállalás kapcsolatát járták körbe szakemberek.