Nyugdíjrendszerünk csak addig működőképes, amíg nagy az aktívak aránya a nyugdíjasokéhoz képest. Ez még bő tíz évig marad így, ugyanis a Ratkó-generáció tagjai már megérkeztek a nyugdíjas életszakaszba. Nekik a hetvenes évek elején még viszonylag sok gyerekük született, akik jelenleg aktívak. Utóbbiak majd a 2030-as évek közepén kezdenek el nyugdíjba menni, és ekkor az aktívak aránya az idősekhez képest jelentősen kisebb lesz, mint most, hiszen ennek a korcsoportnak már kevesebb gyereke született, mint szüleiknek. 2030-tól tehát drasztikusan meg kell növelni a járulékkulcsot, vagy csökkenteni a nyugdíjakat. Van azonban egy harmadik megoldás is: egy fenntartható és igazságos új nyugdíjrendszer bevezetése, amely figyelembe veszi a gyermeknevelést is.

Mindezek érdekében „jó üzletté” kell tenni a gyermeknevelést, ami két módon lehetséges. Az egyik elképzelés szerint – amelyet az Orbán-kormány családpolitikai intézkedései is követnek – a társadalom biztosít erőforrásokat a gyermekneveléshez, vagyis fedezi a költségeit. A másik szerint pedig a társadalomnak vissza kell térítenie a gyermeknevelésre fordított pénzt. Ez utóbbira tesz javaslatot a nyugdíjrendszer reformjával Banyár József, a Budapesti Corvinus Egyetem docense. A Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya és a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Alkotó Műhely júniusi konferenciáján elhangzott, hogy a nyugdíjrendszer és a gyermekszületés között szoros összefüggések vannak. Ha az idősekről már nem gyermekeik, hanem egy állami rendszer gondoskodik, az sokakat arra sarkallhat, hogy mellőzze vagy – kevesebb gyerek vállalásával – jelentősen csökkentse a gyermeknevelés fáradságos teendőit. A két szervezet évek óta intenzív munkát végez, többek között a gyermekvállalást és a nyugdíjat összekötő különböző koncepciók kapcsán.

Neveljetek gyereket!

Miben különbözik a Banyár József által kidolgozott és a fenti konferencián ismertetett modell a gyermeknevelést a nyugdíjjal összekötő legtöbb más elképzeléstől? Abban, hogy bevezetésének közvetlen célja nem a gyermekvállalás ösztönzése, hanem a méltányosság helyreállítása: hogy az állami rendszerből is az kapja meg a nyugdíjat, aki hozzájárult a nyugdíj alapjának a megteremtéséhez. A közgazdász szerint ez egybeesik azzal, hogy így csak annak ígérnek nyugellátást, aki létrehozta azt a járulékfizetői kapacitást, amiből ezt fizetni is lehet, vagyis ez a nyugdíjrendszer hosszú távon működhet, akár sok gyermek születik a jövőben, akár kevés.

Ez az úgynevezett humán tőkén alapuló rendszer bármilyen gyermekszámhoz automatikusan alkalmazkodik, tehát a demográfiával kapcsolatos legnagyobb közpénzügyi probléma megszűnik, a nyugdíjrendszer számára közömbös lesz a gyermekszám. Banyár József az új nyugdíjrendszert bemutató tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy a társadalom számára a gyermek gazdasági haszna óriási, de gyermeket nem a társadalom vállal, hanem az egyén, akiknek a társadalom csak nagyon kis részben téríti meg az így felmerülő költségeket.

– Kezdetben én is úgy gondolkodtam az új nyugdíjrendszerről, ahogyan például Botos Katalin és Botos József, miszerint a jelenlegi felosztó-kirovó rendszerből kell kiindulni, és a gyermeknevelést úgy elismerni, hogy azt is járulékfizetésnek tekintjük. Rájöttem, ez nem állja meg a helyét, hiszen a felosztó-kirovó rendszer olyan humántőke-alapú nyugdíjrendszer, ahol a humán tőke hozamát nem igazságosan osztják el. Igazságos akkor lenne, ha a nyugdíj annak és olyan arányban járna, aki hozzájárult a humán tőke reprodukálásához, azaz a rendszer fenntartásához. A rendszer fedezete ugyanis az, hogy lesz-e elég járulékfizető, azaz elég gyermek születik-e. A jelenlegi szisztéma nem, illetve csak nagyon részlegesen ismeri el azt, aki a fenntartásához hozzájárul. Amikor a múlt század harmincas éveinek végén a modern nyugdíjrendszer alapjait Amerikában lefektették, ott követtek el hibát, hogy ezt az új rendszerű nyugdíjat nem a humántőke-befektetés hozamának tekintették, miközben valójában arra építették. Megalkotóinak csak azt a régi alapigazságot kellett volna kimondaniuk, hogy a gyerekeknek el kell tartaniuk az időseket, akik felnevelték őket, ezért cserébe a gyermekektől felnőttkorukban elvonjuk a felnevelésük költségeit. Olyan egyszerű üzenetekre lett volna szükség, hogy „tegyetek félre pénzt, vagy neveljetek gyereket!” illetve „a felnevelésetek költségeit vissza kell fizetni!” – magyarázta a Demokratának Banyár József.

A nevelés költségei

Kérdésünkre, miszerint az új rendszer nem állítaná-e szembe a gyermekteleneket a gyermekesekkel, úgy válaszolt, hogy a humán tőke hozamára felépített rendszernek nem célja senkit sem gyermekvállalásra ösztönözni.

– Mindenki szabadon dönthet, vállal-e gyermeket, viszont a döntéstől függetlenül mindenki ugyanazt a pénzügyi terhet viseli, hiszen a rendszer kiegyensúlyozza a gyermekesek és a gyermektelenek anyagi helyzetét. A mostani rendszer egyenlőtlen, hiszen a gyermekvállalás pluszterhet jelent, ráadásul pontosan a jelenlegi az, amelyik kiélezi a feszültséget az idősek és a fiatalok között. Míg az időseknek az az érdekük, hogy magas legyen a nyugdíjuk akkor is, ha emiatt az aktívaktól magasabb járulékot vonnak le, a fiatalok abban érdekeltek, hogy minél alacsonyabb legyen a járulék.

„Veszélyes ötlet a gyermekszámtól függő nyugdíj” – értelmezték félre balliberális portálok a fenti javaslatot. A közgazdász elképzelése ugyanis a tekintetben is eltér a hasonlóaktól, hogy bevezetése esetén a nyugdíj mértéke nemcsak a gyermekszámtól függene, hanem a humán tőke minőségétől is, azaz a gyermek iskolai végzettségétől. A rendszer ugyanis két pillérre épül. A nyugdíj számításánál figyelembe vennék, hogy a diplomások keresete hányszorosa az érettségizettekének, és az általános iskolát végzettek jövedelme hányadrésze a középiskolát végzetteknek. A képzettség szerinti differenciálás mellett az szól, hogy az átlagjövedelem és így a fizetett járulék tekintetében nagy különbségek vannak a különböző végzettségűek keresete között.

A humán tőkén alapuló nyugdíjrendszer abból az alapelvből indul ki, hogy nyugdíjként azt az összeget kell a szülőnek kamattal diszkontálva visszaadni, amibe a gyermekek felnevelése került. Mivel ez egyénenként változik, így átlagot vonnának, amely az aktív generációk járulékfizetésének alapját képezi. Itt is fontos az egyensúly: amit a gyermek a szüleitől és a társadalomtól kapott, és amit visszafizet, annak – átlagosan, de nem feltétlenül egyéni szinten – egyensúlyban kell lennie. Az új rendszerben a járulékfizetés időtartama nem a teljes aktív élettartam, mint jelenleg, hanem kevesebb, körülbelül 30-35 év, hiszen a járulékfizetéssel törlesztés történik, és a törlesztési kötelezettség nem attól függ, hány évet dolgozik valaki, hanem attól, hogy a felneveléséért cserébe mennyit kell visszafizetnie.

A közgazdász német mintára pontrendszert vezetne be azzal a különbséggel, hogy míg ott a pontokat járulékfizetéssel lehet megszolgálni, addig a humán tőkén alapuló rendszerben nem a járulékfizetésért, hanem a gyermeknevelésért jár a nyugdíj, tehát a pontokat a gyermekneveléshez való hozzájárulás alapján osztanák szét. Erre elsősorban azért van szükség, mert egyáltalán nem biztos, hogy egy gyermeket születésétől felnőttkoráig ugyanazok a szülők nevelnek. Aki nem tud vagy nem akar gyermeket nevelni, vagy csak egyet, annak havonta félre kell tennie a hiányzó gyermek, gyermekek felnevelésére fordítandó összeget, amely későbbi nyugdíjának alapját képezi. Így a rendszer két pillérre épül: az állami és az egyéni számlás rendszerre. A nyugdíjat egyszerre csak az egyik adná. Először az egyéni számlás, majd egy magasabb korhatártól – ami a gyermekszámtól függ – az állami is.

Úttörők lehetnénk

Közgazdászok előtt álló feladat, hogy kiszámolják, mennyibe kerül átlagosan a gyermeknevelés mind az egyénnek, mind a társadalomnak, és ez a költség hogyan oszlik meg közöttük, mert a humán tőkén alapuló rendszerben ez képezné a járulékfizetés alapját. Egyéni szinten nemcsak az jelentkezik költségnek, amit a szülő közvetlenül a gyermekre költ, hanem bele kell számolni azt a jövedelemkiesést is, amely a gyermekvállalás következménye, hiszen amíg a kisgyermekkel kell foglalkozni, legalább az egyik szülő nem tud dolgozni. A gyermeknevelésnek vannak olyan költségei is, amelyet nem a szülők, hanem az adófizetők állnak. (Ilyen például a családi pótlék, a csok, az ingyenes óvodai ellátás vagy az oktatás.) Mivel így a gyereket nem nevelő is hozzájárul a gyermek felneveléséhez, ő is kap pontot, de természetesen kevesebbet, mint a szülő.

Jelenlegi erősen hozzávetőleges adatok szerint a gyermek neveléséhez a szülők és társadalom 2-1 arányban járul hozzá, így a szülők kapnának gyermekenként egy pontot, felet pedig az adófizetők, akik közé a szülők is beletartoznak. Közöttük osztanák szét a pénzt az adófizetés arányában. Ez az arány változhat, ha például az állam újabb családpolitikai intézkedéseket jelent be, ezért az arányt folyamatosan felül kell vizsgálni.

Banyár József szerint a fenti nyugdíjrendszerrel növekedne a gyermekvállalási hajlandóság, de nem azért, mert az új rendszer ösztönzi a gyermekvállalást, hanem mert hatástalanítja a mai rossz rendszer gyermekvállalással kapcsolatos ellenösztönzőit. Magyarország egy ilyen arányos és igazságos nyugdíjrendszer bevezetésével úttörő lehetne a világban, hiszen jelenleg csak olyan állami nyugdíjrendszerek működnek, amelyek csekély mértékben veszik figyelembe a felnevelt gyerekek számát, és nem abban az arányban osztják szét a nyugdíjat, amilyen mértékben az egyének ténylegesen hozzájárultak a nyugdíjrendszer fenntartásához.

Forrás: demokrata.hu

Nagyon kevesen vannak Magyarországon azok, akik szándékosan nem vállalnak gyereket, sokak élete egyszerűen csak így alakul – derül ki a kutatásokból. A helyzet ugyanakkor változhat, ha valóban számít majd a nyugdíjnál, kinek hány gyereke van.

Összességében a gyermektelenek aránya is jóval alacsonyabb nálunk, mint a nyugati országokban, mindössze 10 százalék, szemben a legmagasabb, 20 százalékot is meghaladó aránnyal, amivel főleg a németajkú országokban találkozhatunk: Németországban, Ausztriában és Svájcban. De az emberek több mint 15 százalékának nincs gyermeke az olaszoknál, a görögöknél és a spanyoloknál is. 

A gyermektelenség kérdése most ismét igen aktuális, hiszen a Magyar Közgazdasági Társaság konferenciáján elhangzott javaslat szerint a nyugdíj összegét, sőt a nyugdíjkorhatárt is függővé kellene tenni a felnevelt gyermekek számától. 
 

Magyarországon, a volt szocialista országokhoz hasonlóan nagyon alacsony azoknak az aránya, akik tudatosan nem vállalnak gyereket: a férfiak és a nők körében is 5 százalék alatt van, míg Nyugaton 5 és 10 százalék között mozog.

A gyermektelen nők aránya Európa egyes országaiban

(Forrás: https://population-europe.eu/research/policy-insights/childlessness)

Szalma Ivett, az MTA Szociológiai Intézetének kutatója az elmúlt években több vizsgálatban is kutatta a gyermektelenség okait, és azt találta, hogy egy nagyon heterogén csoportról van szó, akik nagyon különféle okokból lettek végül gyermektelenek.  Vannak, akik szerettek volna utódot, de nem találták meg a megfelelő partnert, és végül addig halasztották a gyermekvállalást, amíg kifutottak az időből, és már nem szülhettek.

A leggyakoribb magyarázat arra, miért nem született gyereke valakinek az, hogy nincs e mögött konkrét ok, egyszerűen így alakult az élete.

Rácz Laura, a Gyermekmentes övezet blog szerzője viszont szándékosan lett gyermektelen, és nem csak maga vállalja fel döntését, de támogatást, teret ad a hozzá hasonlóan, a társadalom nagy részétől eltérően gondolkodóknak is.

A tudatosan gyermektelenek egy nagyon speciális csoportját alkotják azok, akik nyíltan ki merik jelenteni, hogy ezt a kérdést lezártnak tekintik, mert vagy soha nem is vágytak gyermekre, vagy életük egy pontján, hoztak egy döntést: nem akarnak szülővé válni.

A kulturális újságíróként dolgozó Rácz Laura néhány hónapja egy webináriumon beszélt arról, hogy maga is kutatta, kinél, mi vezetett a döntéshez. Azt találta, hogy ezek az emberek mind feltették maguknak a kérdést: tényleg vágyom rá? Alkalmas vagyok rá? Meg tudok mindent adni, amire szüksége van, nem csak anyagilag? Vállalom-e a felelősséget, a lemondást, amivel a gyerek jár?

A döntés tehát nagyon is átgondoltan születik, mégis, a legtöbben nem merik felvállalni, mert a gyermektelenség még mindig tabu Magyarországon. 

Mint Rácz Laura fogalmazott, amikor az első posztot megjelentette, özönlöttek a kommentek, majdnem ezer ember töltötte ki a kérdőívet, olyan nagy a közlésvágy. Volt, olyan 54 éves nő, aki azt mondta: az ő idejében erről nem illett beszélni, de olyan huszonéves, aki most sem meri ezt az elhatározását megosztani másokkal. Van, aki a világ 12. legjobb egyetemén tanít, mások szerint mégis szülnie kellene. Más a pszichés panaszai miatt nem vállalt gyereket, nem akarja tönkre tenni, pedig mindig szeretett volna.

Van egy sztereotípia azzal kapcsolatban, hogy a gyermektelenség főleg a magasan kvalifikált és jó anyagi helyzetben élő nőkre jellemző.

Ez Rácz Laura szerint annyiban igaz, hogy az ő felmérésében részt vettek 78 százaléka szellemi munkát végez, és majdnem a felük 200 és 400 ezer forint nettó havi jövedelme van. Szalma Ivett is vizsgálta a kérdést, és megállapításai nem támasztották alá azt a közkedvelt vélekedést, amely szerint csak a karrierista nők tudatosan gyermektelenek.

Forrás: novekedes.hu

Gyermekfüggő nyugdíjrendszer

Ez a rendszeresen felbukkanó javaslat eredetileg a Népesedési Kerekasztal 2012-ben külön konferenciával és könyvvel is nyomatékosított ötlete volt, (Nyugdíj és gyermekvállalás tanulmánykötet, szerkesztette Kovács Erzsébet, Gondolat Kiadó, 2012), majd a Magyar Nemzeti Bank 2019. február 27-én közzétett, több száz pontot tartalmazó versenyképességi programjában is hangsúlyosan szerepelt, legutóbb pedig a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya 2021. május 26-i online konferenciájának témája volt.

A gyermekfüggő nyugdíjrendszer elképzelésének lényege, hogy a gyermekvállalást a nyugdíjrendszerben közvetlenül el kell ismerni.

Azoknak a nőknek (vagy szülőknek), akik legalább két gyereket felneveltek (az eredeti koncepció szerint feltéve, hogy e gyerekek legalább középszintű iskolai végzettséget vagy szakképzettséget szereztek), magasabb nyugdíjat kell kapniuk, mint azoknak, akik ezt a minimumfeltételt nem teljesítették. Akinek nincs gyermeke (vagy csak egy gyermeke van, vagy a gyermekei nem járulnak hozzá a társadalmi értékteremtéshez, és így tovább), az nem ruházott be kellő mértékben a gyermekek elnevezésű közjószág létrehozásába, így az e közjószág által később fenntartandó felosztó-kirovó nyugdíjrendszer járadékaiból csak kisebb mértékben vagy csak későbbi életkorban részesülhet.

A gyermekfüggő nyugdíjrendszer hívei szerint a nők (vagy általában a szülők) otthoni, gyermekneveléssel és a háztartás vitelével kapcsolatos, nem kereső tevékenységét a magyar nyugdíjrendszer nem megfelelően honorálja, a nők nyugdíja emiatt jelentősen elmarad a férfiak nyugdíjától. Egy ideális világban a nemek közötti egyenlőség minden tekintetben érvényesülne, így a gazdaságban is: egyenlő munkáért egyenlő bér járna, és kiemelt munkakörnek minősülne a gyermeknevelés, a családtagok gondozása és a házimunka is.

A való magyar világban az egyenjogúság elve minduntalan sérül, egyrészt azért, mert a nők ugyanazért a munkáért átlagosan 14%-kal kevesebbet kapnak, másrészt azért, mert a gyermeknevelés vagy a felnőtt hozzátartozó gondozása nem minősül teljes értékű munkának (a munkabérnél jóval kisebb, ráadásul korlátozott időre és szigorú feltételekkel megállapítható gyermeknevelési segélyek, ellátások, ápolási díjak igényelhetők csak ennek kapcsán), míg a hétköznapi házimunkáért nemhogy munkabér nem jár, de semmilyen segély sem illeti meg az otthon robotoló nőt (persze a férfit sem, de ő jellemzően csak ideje töredékét tölti ilyen tevékenységekkel).

A keresetek egyenlőtlensége egyenes következménye annak, hogy a nők karrieríve fűrészfogszerűen alakul, miközben a férfiaké egyenletesen ívelhet fölfelé.

A nők karrieríve a gyermeknevelés, hozzátartozó-ápolás miatt többször megszakad, majd újraindul, ezért a járulékalapot képező keresetük is a fűrészfog-mintázatot követve a karrier ismételt újraindítása miatt vissza-visszazuhan, miközben a gyermeknevelésért vagy hozzátartozó gondozásért kapható ellátások összege is sokkal alacsonyabb, mint a munkavégzéssel szerezhető kereset.

Mindezek ellensúlyozására a gyermekfüggő nyugdíjrendszer hívei szerint a nyugdíjrendszerben el kell ismertetni a humántőkébe történő női befektetés értékét, azaz a gyermeknevelést, hiszen ez lényegében a jövő járulékfizetői generációnak megteremtése révén egyfajta természetbeni nyugdíjjárulék fizetésnek tekinthető. (A javaslat alapötletét a közgazdasági Nobel-emlékdíjas Paul A. Samuelson 1958-as, nagy visszhangot kiváltó cikke adhatta, amelynek kritikusai szerint az elméleti modell helytelen volt, mert egy piramisjáték logikájával közelített a nyugdíjrendszer és a demográfia összefüggéseihez.)

A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer

Érdemes a nyugdíjrendszer mai és a közeljövőben várható állapotát áttekinteni, hogy e termékenység-ösztönző javaslatokat megfelelően értékelhessük. A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer korabeli (a második világháborút közvetlenül követő időkben kialakított) alapelve szerint a sok aktív dolgozó hosszú munkaviszonyban szerzett keresete után fizetett járulékok fedezik a nyugdíjazásukat követően jellemzően már csak néhány évig élő, viszonylag kevés időskorú nyugdíját. A nyugdíjat törvényi képlet határozza meg, vagyis a rendszer a járadék oldaláról meghatározott (defined benefit) módon működik, a nyugdíj összege az érintett személy bizonyított szolgálati idejétől és meghatározott módon számított nettó átlagkeresetétől függ.

Közelebbről nézve három egymást követő nemzedék egymás iránti bizalmára épült a rendszer: a szülő fizeti a járulékot, hogy a nagyszülőnek legyen nyugdíja, miközben eltartja a gyermekét annak reményében, hogy mire ő is megöregszik, a gyermeke fizeti majd azt a járulékot, amiből neki lesz nyugdíja. A rendszer a mindenkori három nemzedék egymás iránti gördülő bizalmára épül.

Miért volt egyáltalán szükség erre a folyó finanszírozású rendszerre? A történelem során mindig a család feladata volt a gyermekek felnevelése mellett az öregek eltartása is, miért nem maradhatott ez így?

A legfontosabb ok természetesen az iparosítás volt, amely felszívta a városokba a mezőgazdaságban robotoló tömegeket és szétrobbantotta a hagyományos nagycsaládi kötelékeket azok gazdasági alapjaival együtt. Az idős családtagok eltartásának korábbi családi kötelezettségét ezért kellett társadalmasítani - az öregkori élet anyagi fedezetének biztosítására új társadalmi szerződést kötni - , vagyis az állam által erre a célra beszedett speciális közteherből, a nyugdíjjárulékból finanszírozni.

A 120 évvel ezelőtti helyzetben a születéskor várható élettartam 46 év volt, így nem kellett arra számítani, hogy az emberek tömegesen megélik a nyugdíjkorhatárt, arra pedig végképp nem, hogy utána hosszú ideig élnek még nyugdíjasként. Ezért eredetileg nem is a felosztó-kirovó, hanem a tőkefedezeti alapelv vezérelte a nyugdíjrendszert: hatalmas tartalékok képződtek, amelyeket jellemzően ingatlanbefektetések szívtak föl (kórházak, rendelők, nyugdíjasházak, ápolási otthonok), a nyugdíjat pedig a befektetések hozamából fizették.

A magyar társadalombiztosítás 1927-es létrejötte idején mind a termékeny korú hölgyek létszáma, mind a gyermekvállalási hajlandóságuk, mind a tényleges termékenységi ráta nagyon magas volt, a termékeny nők jellemzően öt-hat (vagy több) gyermeket is szültek, akik felnővén biztosították, hogy mindig legyen rengeteg járulékfizető. A gyors ipari fejlődés (a kézimunkára épült mezőgazdasági idénymunka mellett) pedig elegendően sok munkahelyet teremtett a munkaerőpiacra folyamatosan áramló fiatal tömegeknek.

Összeomlások sora

Ezen az elven azonban már nem lehet megbízhatóan működtetni a nyugdíjrendszert, mert gyökeresen megváltozott a világ.

Az első összeomlást a második világháború okozta, amely elfújta a tőkefedezeti nyugdíjrendszer alapját, vagyis a nyugdíjbiztosítási tartalékokat. Emiatt kellett kényszerűségből kitalálni a felosztó-kirovó elvet, amely tartalékok nélkül működve egyfajta üres csővé tette az ellátórendszert. A cső egyik végén betöltötték a beszedett havi járulékbevételeket, a másik végén kifizették a nyugdíjasoknak az őket illető járandóságukat. Ha nem volt rá elég pénz a járulékbevételekből, akkor kipótolták az adóbevételek terhére, s ha ez sem volt elegendő, akkor kölcsönből fizettek, amíg lehetett.

A felosztó-kirovó rendszer bevételi oldala a járulékfizetők számától és a befizetett munkavállalói, valamint munkáltatói nyugdíjcélú járulékok mértékétől függ. A kiadási oldala pedig attól, hogy hány nyugdíjas között milyen összegű nyugdíjakat kell kiosztani. Ebből is látszik, hogy rendszer érzékeny a járulékfizetők számára, a járulékok mértékére, valamint a nyugdíjasok létszámára és a nyugdíjak átlagos összegére (amely alapvetően a nyugdíjasok szerzett jogosultságainak a függvénye). Nem véletlenül minősítette a Világbank 1996-ban az öregedő társadalmakban piramisjátéknak a felosztó-kirovó elvre épített nyugdíjrendszereket.

A születéskor várható élettartam százhúsz év alatt több, mint harminc évvel nőtt, ennek következtében szinte mindenki számíthat arra, hogy megéli a nyugdíjkorhatárát, amelyet követően még másfél-két évtizedig nyugdíjasként fog élni (a hölgyek két, a férfiak másfél évtizedig, de a várható további élettartam- kilátások évről-évre javulnak, ezt a folyamatot a koronavírus pandémia is feltehetően csak ideiglenesen képes megzavarni.)

Ugyanezen idő alatt a termékenységi ráta a mélybe zuhant. Jelenleg 100 termékeny korban lévő hölgynek - a jelentős kormányzati erőfeszítések dacára - Magyarországon csak 155 gyermeke születik (így a termékenységi arányszám 1,55) a 100 évvel ezelőtti 500-600 gyermek helyett.

Közismert, hogy a lakosságszám szinten tartásához viszont 2,1-es termékenységi arányszám lenne szükséges, ha nem csökkenne az édesanyák száma. De az édesanyák száma is csökken, mert lassan kifut a termékeny korból az utolsó nagy létszámú hölgygeneráció (a Ratkó-korszakban született anyáknak a hetvenes évek derekán született lánygyermekei), miközben ők már sokkal (nagyon sokkal) kevesebb gyermeket szültek, mint édesanyáik.

Nem elég tehát, hogy csökken a lehetséges anyák száma, ráadásul a termékenységi arányszám is alacsony. Hiába az esetleges nagy igyekezet a termékenységi arányszám növelésére – a cél nagyjából egy évtizeden belül újra elérni a 2,1-es átlagot, ami a XXI. században meglehetősen valószínűtlennek látszó vállalkozás -, sokkal kevesebb nő még sokkal magasabb gyermekvállalási hajlandóság mellett sem képes szinten tartani az ország lélekszámát. És ugyan mitől lenne sokkal magasabb a gyermekvállalási hajlandóság? Már megszűntek az erre irányuló biológiai (magas halandóság, rövid várható élettartam) és gazdasági (földművelő nagycsalád) kényszerek, ezek miatt megszűnt a nők reprodukciós röghözkötöttsége, vagyis az a korábban általános jelenség, hogy a nők 17-18 éves koruktól folyamatosan szülték és nevelték 5-6 vagy még több gyermeküket, miközben hivatalosan kizárólag a férjük dolgozott. (És ezért eleve csak a férjük szerezhetett nyugdíjjogosultságot, ez az oka az özvegyi nyugdíj bevezetésének.)

Gyors elöregedés

Az említett okok eredőjeként a magyar társadalom gyors tempóban öregszik, arányában egyre több az idős ember. 2020-ban és idén minden ötödik, 2030-ban minden negyedik, 2060 körül már minden harmadik ember 65 évesnél idősebb lehet Magyarországon a KSH Népességtudományi Kutatóintézet előrejelzései szerint. Ezt az öregedési sebességet tovább gyorsítja a tartós külföldi munkavállalás miatti kiáramlás, amely a pandémia miatti veszélyhelyzetek elmúlásával várhatóan ismét fölgyorsul. A koronavírus járvány kitörése előtt a fiatalabb és képzettebb rétegek tagjai közül a becslések szerint már legalább 650 ezren tartósan külföldön dolgoztak, így itthon az idősek aránya ténylegesen még magasabb lehet, mint amit az egyes korcsoportok létszámai indokolnak.

A hazai járulékfizetők száma mindezek következtében megállíthatatlanul zsugorodik, miután egyrészt az utóbbi négy évtizedben nem született elég gyermek, aki pótolhatná a nyugdíjba vonuló, nagy létszámú korosztályokat a munkaerőpiacon, másrészt a fiatalok és középkorúak egyre növekvő létszámban nem itthon fizetnek járulékot, így kimaradnak a hazai nyugdíjak finanszírozásából.

Magyarországon 1983 óta minden évben sokkal kevesebb gyermek születik, mint a Ratkó-korszak gyermekei (1952-1956) és unokái (1973-1978) korosztályaiban.

Évente kilencvenezer körül ingadozik a szülések száma (miközben ennél átlagosan közel negyvenezerrel többen halnak meg minden évben, vagyis ennyivel fogy évente a magyar – csak demográfiai okokból. A pandémiás halálozás némileg rontja ezt a szomorú számot, de nem perdöntő mértékben). 1975-ben csak kislányból több született (91.812 csecsemő), mint 2020-ban kislányból és kisfiúból összesen (89.477 újszülött). Már eddig is hiányzik úgy egymillió gyerek a nyugdíjrendszer jövőbeni fenntarthatóságához. Képzeljük el, ha ennél is több hiányzik majd, pont akkor, amikor a mai harmincas-negyvenes korosztály szeretne nyugdíjat kapni.

A hölgyek átlagosan 28 éves koruk után (nagyvárosi diplomások 31 éves koruk után) szülik meg az első - és sokszor az utolsó - gyermeküket. Száz éve a nők harminc éves korukra már befejezték a gyermekszülést, kétszáz éve szerencsések voltak, ha egyáltalán megérték ezt az életkort - öt-hat vagy még több gyermek kihordása után. Felfoghatatlan tempóban változik a demográfiai világ. A folyó finanszírozás alapelve mindezek következtében a szemünk láttára válhat működésképtelenné.

Vita a reformokról

Nem véletlen, hogy a szakértők körében folyamatosan zajlik a lehetséges refomokról szóló vita. A Nyugdíj és Időskor Kerekasztal által kidolgozott szakértői modellek és aktuáriusi számítások feledésbe merültek, viszont a Népesedési Kerekasztal gyermekfüggő nyugdíjra tett javaslatát periodikusan föl-fölkapja a hírnév. A javaslat a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer egyik legégetőbb problémájára, a járulékfizetők számának zuhanására próbál megoldást találni azzal a furcsa logikával, hogy egy harminc-negyven évvel később esetleg bekövetkező pozitív változás ígérete elegendő lesz a gyermekvállalási hajlandóság tényleges növeléséhez, ami a jelenben és a közeljövőben természetesen súlyos, bár szeretetteljes áldozatvállalással jár a szülők részére.

A gyermekek felnevelését a koncepció alapján természetbeni járulékfizetésnek kell tekinteni. A jelenlegi, keresőtevékenységre alapozott járulékfizetési elv így nem változna lényegesen, csak kiegészülne a gyerekek kapcsán járó bónusz-málusz rendszerrel.

A javaslat kidolgozói szerint mielőtt eszünkbe jutna a Rákosi-korszak rossz emlékű gyermektelenségi adója, inkább a mai rendszerbe épült "gyermekességi" adóra figyeljünk, vagyis arra, hogy aki gyermeket nevel, az ennek magas költségei miatt nem tud annyi nyugdíjjárulékot fizetni, mint a gyermektelen. A gyermek e koncepció alapján olyan társadalmilag hasznos befektetés - azaz közjószág -, aki biztosítja a nagy társadalmi elosztó rendszerek jövőbeni fenntarthatóságát. Az a szülő, aki ilyen közjószágba fektet be, megérdemli e befektetése hozamát ("biológiai kamatát") is, vagyis azt, hogy magasabb nyugdíjra legyen jogosult.

Tökéletesen igaznak tűnhet, hogy egy szülőnek minél több gyermeke van, annál nagyobb eséllyel él rosszabbul anyagi szempontból - eltekintve attól a statisztikai ténytől, hogy a magas keresetű, felsőfokú végzettségű szülőknek jellemzően több gyermekük van, mint a szegényebb és iskolázatlanabb pároknak, így számukra a gyermeknevelés terhei egyáltalán nem elviselhetetlenek. Az persze valóban igaz, hogy kevesen engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy az anya sokáig otthon maradjon a gyermekeivel, mert az egykeresős modell a legtöbb esetben nem működhet Magyarországon. Ez nem nagyon szítja a gyermekvállalás tüzét, bár a bölcsődei és óvodai program ezen sokat segíthet.

Az pedig különösen lohasztja a kedvet, ha a magyarországi lehetőségek zsugorodása miatt külföldre mennek a termékeny korban lévő lányok tanulni és dolgozni.

A Népességtudományi Intézet korábbi komor előrejelzése szerint a mai huszonéves magyar nők 40 százaléka gyermektelenül, 60 százaléka pedig házasság nélkül élheti le az életét. Annak ellenére, hogy minden megkérdezett fiatal magyar nő legalább két gyermeket szeretne szülni, vagyis a bemondásos gyermekvállalási hajlandóság egészen magas. Ennek ellenére a szülőképes korú nők 45%-a gyermektelen ma Magyarországon.

A statisztikákat persze lehet javítani a külföldön született magyar gyerekekkel, akár évi tízezres nagyságrendben. Csakhogy e statisztikában szerepelnek a kettős állampolgárságú külhoni magyarok itthon is anyakönyveztetett gyermekei, akikre nyilván nem számíthatunk a jövőben, mert vagy maradnak a szülőhelyükön, vagy kivándorolnak, de már régen nem hozzánk, hanem tőlünk nyugatra, akárcsak az itthon született magyarok százezrei.

Sovány vigasz lenne

A gyermekfüggő nyugdíjreform-javaslat szerinti bónusz-málusz rendszer csak azokra vonatkozna, akiknek legalább 30 éve van még hátra a nyugdíjkorhatáruk betöltéséig. Mi lesz 30 év múlva a nyugdíjrendszerrel? A 2050-es évekre a mai formájában már összeroppanhat a társadalombiztosítás, mert az utolsó nagy létszámú magyar korosztály, az 1970-es évek derekán született „gyes-nemzedék” is eléri addigra a nyugdíjkorhatárt (hacsak az nem emelkedik 70 év fölé), s utánuk csak demográfiai sivatag húzódik generációkon át:

legalább egymillió meg nem született magyar gyermekről, a Ratkó-dédunokák és -ükunokák hiányzó nemzedékeiről van szó.

A nyugdíjrendszer természetesen nem omolhat össze, csak a nyugdíjak összege nem lesz tartható a mai szinteken – vagyis az egyes nyugdíjasok, különösen az akkor frissen nyugdíjba vonuló emberek számára mégis úgy tűnik majd, hogy a rendszer összeomlott, annyira kicsi lesz a nyugdíjuk. (A nyugdíjváromány mértékét kifejező elméleti helyettesítési ráta a tíz évvel ezelőtt jellemző 65-66%-ról akár 30%-ra is zuhanhat.)

Ebben a történelmi vészhelyzetben kínálna halvány reményt a gyermekeiket tisztességben felnevelő szülők számára az ismertetett javaslat. Sovány vigasz lenne nekik is, hiszen hatalmas léptekkel tartunk a nyolcmilliós Magyarország felé, ahol a lakosság harminc százaléka 65 évesnél idősebb lesz - akiket nem tudnak finanszírozni a zsugorodó létszámú fiatalabb nemzedékek itthon maradó tagjai még akkor sem, ha a gyermeknevelésbe fektető szülők jogosan tartanának igényt befektetésük hozamára.

Itt mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszerünk is számtalan elemében elismeri a gyermekvállalással és gyermekneveléssel összefüggő erőfeszítéseket. A nők kedvezményes nyugdíja – ami az Alaptörvényben is megerősített pozitív diszkrimináció eredménye – önmagában is nagy előnyt biztosít a jogosultságot szerző hölgyek számára, hiszen málusz nélkül teljes nyugdíjra szerezhetnek jogosultságot a korhatáruk betöltése előtt. (Ami abszolút hungarikum: a világ minden nyugdíjrendszerében évi 3-5%-os levonással büntetik a nyugdíjukat a korhatár betöltése előtt igénybe vevő embereket.)

Emellett a gyermeknevelésre tekintettel kapott ellátások (gyes, gyed, gyet, stb.) folyósítási ideje szolgálati időnek minősül, s az ennek tartama alatt kapott ellátások és esetleges keresetek összege csak akkor számítható be a nyugdíj összegének megállapítása során, ha ez a nyugdíját igénylő hölgyre nézve kedvezőbb eredménnyel járna – vagyis nem húzza le a számított nettó havi “életpálya”-átlagkereset összegét ezeknek az ellátásoknak a jellemzően alacsony mértéke.

A nők jóval hosszabb ideig élnek, mint a férfiak, így hosszabb ideig kapják az öregségi nyugdíjukat. A nők várható további élettartama a tényleges nyugdíjba vonulási életkorukban (a Nők40 miatt 62 év a nyugdíjba vonulási korcentrum) átlagosan 20,8 év, a férfiaknál viszont (a jelenlegi nyugdíjkorhatáruk betöltésével, 64 és fél évesen) csak 14,6 év. Így egy nő átlagosan hat évvel, azaz 72 hónappal tovább kapja a nyugdíját, mint egy férfi. Még ha kisebb is 14%-kal az átlagos női nyugdíj, mint a férfiak átlagos nyugdíja, akkor is sokszorosan ellensúlyozza ezt a hosszabb ideig tartó jogosultság.

Még tovább növeli a hölgyek időskori nyugdíjelőnyét az özvegyi nyugdíjuk. Miután a férfiak korábban halnak, az özvegyi nyugdíjasok több, mint 85%-a nő. Az özvegyi nyugdíjuk (ha saját nyugdíjuk is van) annak a nyugdíjnak a 30%-a, ami a férjüket az elhalálozása időpontjában megillette (ha a férj már nyugdíjas volt) vagy megillette volna (ha a férj még nem volt nyugdíjas).

Felmerülő kérdések

Mindezek miatt talán célszerű más megoldást keresni a nyugdíjrendszer elkerülhetetlen fenntarthatósági válságára. A gyermekfüggő nyugdíjreform-javaslat a járadék-meghatározott felosztó-kirovó paradigma fogságában maradva képtelen kezelni a társadalom öregedési folyamatát, a tömeges kivándorlás kérdéskörét és a hazai foglalkoztatás minőségének problémáját. Ez utóbbi körében elegendő utalnom arra, hogy például a minimálbéresek és a részmunkaidőben dolgozók milliós tábora vagy a katások négyszázezres tömege csak olyan minimális állami nyugdíjra számíthat, amely pontosan a 2040-es évekre fölszíthatja a társadalmi feszültségeket. Nem is beszélve azokról a kevéssé előrejelezhető folyamatokról, amelyek révén az élőmunkaerő-igény ma még elképzelhetetlen mértékben csökkenhet az automatizálás, a digitalizáció, a robotika, a mesterséges intelligencia exponenciális térnyerése következtében. Márpedig ha nincs szükség emberi munkára, akkor ki fizet járulékot - és miért lenne szükség több gyermekre?

A javaslat mindezek mellett annyi rejtett diszkriminációs elemet tartalmaz, amely alapjaiban igazságtalanná és méltánytalanná tehetné a bevezetését.

Csak néhány kérdés: ha egy nő szeretne gyermeket, de minden törekvése ellenére sem eshet teherbe, akkor őt hátrányos helyzetbe kell hozni? Ahogyan azokat az édesanyákat is, akik egy gyermeket szültek? És azokat is, akik két vagy több gyermeket is nevelnek, de nem lesz belőlük középfokú végzettséggel rendelkező, rendes járulékfizető? És azokat is, akik gyermeke vagy gyermekei kivándorolnak? Hogyan hozható mindez összhangba a kötelező szülőtartás rendelkezéseivel – amely eleve óriási terhelést jelenthet a jövőben a gyermekek számára? Hogyan háríthatók el az óhatatlanul fölmerülő morális kockázatok? Például az, hogy ugyan miért szülne nyugdíj-megfontolásból több gyermeket egy nő, aki látja, hogy mire a gyermekei járulékfizetővé érnek, addigra a nyugdíjrendszer finanszírozási problémái az egekig nőhetnek?

Hiába van nekem több felnőtt gyermekem, ha az öregedő társadalomban összességében kisebbségben lesznek az egyébként a saját gyermekeiket is eltartani köteles, járulékfizető fiatalok a nyugdíjas öregekhez képest.

És mi lesz a gyermeküket először társas kapcsolatban, aztán egyedül, aztán új társas kapcsolatban, aztán megint egyedül nevelő anyukákkal és apukákkal? Számtalan egyéb méltánytalan és diszkriminatív taposóakna rejlik a javaslatban, amelyek hatástalanítása talán nem éri meg a veszélyes fáradozást.

A szakértői javaslatokat időnként politikusi nyilatkozatok is fölkavarják, amelyek még több ellentmondást gerjeszthetnek a nyugdíjrendszeren belül. Ilyen például az az ötlet, hogy a nagykorú gyermekek adójának egy része jusson vissza az őket felnevelő szülőhöz. Hogyan hozható összhangba ez a felnőtté és adófizetővé vált gyermekek nyugdíjjárulék-fizetési kötelezettségével és az őket terhelő szülőtartási kötelezettséggel? Hogyan hangolható össze a felnőtté és adófizetővé vált gyermek társadalmasított eltartási kötelezettsége (ez jelenik meg a nyugdíjjárulék fizetésében) és szülőtartási kötelezettsége (amelyet bíróság is kikényszeríthet) az adófizetési kötelezettség keretében bevezetni kívánt irányított adózási csatorna megteremtésével – amelyen keresztül az adó egy része nem a közös kasszába, hanem a szülők kasszájába folyna be? Az állam egyébként úgy osztja föl az adóbevételeket, ahogyan akarja, amíg bele nem ütközik ennek társadalomszervezési korlátaiba: az adóbevételeknek az egyes korcsoportok közötti felosztásáért folyó harc aktuális eredménye által kijelölt keretekbe. Minél nagyobb hányadát teszik ki az idősek a szavazópolgárok közösségének, annál nagyobb hatást gyakorolhatnak e harc kimenetelére. A fiatalok viszont úgy védekezhetnek, hogy elhagyják az országot, vagyis nagyon finoman kell hangolni a folyamatot, hogy senki se veszítsen túl sokat és ne is nyerhesse túl magát.

A gyermekfüggő nyugdíjreform (vagyis az öregedő társadalomban fenntarthatatlan járadék-meghatározott felosztó-kirovó elv kétségbeesett fenntartási kísérlete) helyett sokkal célszerűbbnek látszik például a robotadón és mesterségesintelligencia-járulékon, meg a fogyasztásiadó-alapú kiegészítő nyugdíjfinanszírozás lehetőségén töprengeni az állami alapnyugdíj és a munkáltatói nyugdíjpillér, valamint az öngondoskodás sokkal hatékonyabb ösztönzési elemeinek lehetséges bevezetése mellett. A járadék-meghatározott felosztó-kirovó alapelv az öregedő társadalmakban a jövőben bizonyosan alkalmatlanná válik a megfelelő nyugdíjbevételek biztosítására, bármennyire függővé is tesszük egyes szülők nyugdíját az általuk felnevelt rendes (azaz itthon adót és járulékot fizető) gyerekek számától.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Címlapkép: Getty Images

Forrás:portfolio.hu

Szerdán a Növekedés.hu írt arról, hogy "a jelenlegi, folyó fizetésen alapuló nyugdíjrendszer magában hordozza önmaga felszámolását.

A jelenlegi nyugdíj-rendszer fenntarthatóságával kapcsolatban az alábbi hiányosságokat emelték ki az előadók:

• A rendszer alapja a jövő nemzedék járulékfizetési képessége, bár az alkotók magyarázata arról szólt, hogy a jelen nemzedék járulékfizetési képességére épül.

• Miután garantőrként az államot állították a rendszer mögé, gyakorlatilag semmiféle tartalék nem áll a rendszer mögött.

• További gond, hogy a nyugdíjak mögött implicit államadósság áll, ami annyit jelent, hogy nominálisan ugyan nem jelenik meg adósságként az az összeg, amelyet az állam a nyugdíjak fizetésére hitelként felvesz, de valójában létezik.

• Ebben a rendszerben a biztosítási és a szolidaritási elemek keverednek. Legfontosabb jellemzője, hogy az aktuális aktívak járulékaiból fizetik az aktuális nyugdíjakat abban a reményben, hogy amikor a mostani aktívak nyugdíjba kerülnek, őket is eltartják az akkori aktívak.

• További hiányossága a rendszernek, hogy a népesség folyamatos növekedést feltételezi, bár elméletileg a termelékenység emelkedése miatt nem jelenthet gondot a népesség csökkenése sem.

• Miután a múlt század hetvenes éveitől a létező nyugdíjrendszer működése vezetett oda, hogy csökkenni kezdett a gyerekszám – mert anyagilag nem éri meg gyermeket nevelni –, a rendszer saját maga alatt vágta, és vágja azóta is a fát

- ismertette Banyár József, a Corvinus Egyetem tanára.

Kovács Erzsébet, aki szintén a Corvinus Egyetem oktatója, egy statisztikával mutatta meg, hogy 1999 és 2019 között látványosan csökkent a szülőképes korú nők aránya, az ötven év felettieké viszont – és így a nyugdíjaskorúaké is – ugyanilyen arányban nőtt. Tehát a befizetéseket jelentősen kellene növelni ahhoz, hogy fedezni lehessen a nyugdíjakat.

A rendszer következménye azonban az, hogy a gyermekteleneknek jóval kisebb lenne a nyugdíja, vagy – és ezt javasolja a kutató – az ő nyugdíjkorhatárukat meg kellene emelni.

Létrejönne azonban egy másik nyugdíjpillér, ahova a munkába állástól fizetnének az emberek meghatározott összeget, és ebből finanszírozhatnak a normál nyugdíjkorhatár és a megemelt nyugdíjkorhatár közötti időszakot azoknak, akik gyermektelenek maradnak.

A téma a csütörtöki kormányinfón is előkerült. Gulyás Gergely újságírói kérdésre válaszolva elmondta, hogy

A miniszter szerint az a baj, hogy a jelenlegi rendszer egy felosztó-kirovó rendszer, azaz ha bárhol lyukat ütnek, a költségvetésnek kell beszállnia és betömni azt.

Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu