2021. 05. 27.

Emelkedő korhatár plusz befizetés a gyermektelenektől

Tévhit, hogy a járulékfizetés alapozhatja meg a nyugdíjak kifizetését – hangzott el egy tegnapi konferencián. A kormányzathoz közelálló műhely olyan ajánlás kidolgozására készül, amely már középtávon alapvető változást hozhatna a gyermeket vállalók javára.

A Magyar Közgazdasági Társaság demográfiai szakosztálya a Gyermek, a Családbarát Magyarországért Alkotó Műhellyel (CSAM) tartott egy mini konferenciát a nyugdíj és a gyermekvállalás kapcsolatáról. (Ez teljes terjedelmében itt tekinthető meg.) Mint elhangzott: addig van esély a nyugdíjrendszer átalakítására, amíg megszerezhető hozzá a többségi támogatás. A javaslatukról terveik szerint egy ajánlást is közzétesznek majd.

Lassan körvonalazódik, hogy az ellenzéki pártok milyen nyugdíjrendszert képzelhetnek el (már elhangzott a svájci indexálás visszaállítása és a kisnyugdíjak emelése, kiegészítése). A Nyugdíjas Szervezetek Egyeztető Tanácsa (NYUSZET) mindenesetre már átadta azokat a követeléseket, amelyek megvalósítását várják.

Ma még – hangzott el – a nyugdíjasok és a dolgozó gyermekek is támogatnának egy olyan reformot, amely figyelembe veszi a gyermeknevelést is. Az elkövetkező években azonban fokozatosan nőni fog az egygyerekes és a gyerektelen nyugdíjasok száma. Tehát minél később kerül sor egy ilyen szellemiségű nyugdíjreformra, annál kevésbé lesz népszerű. A konferencia végén azért nyomatékosították, hogy a kormány asztalán egyelőre nincs napirenden az alapvető átalakítás.

Minden baj forrása, hogy létezik tb?

Úgy véljük azonban, hogy az eddigi fejlemények alapján (például a magánnyugdíjpénztári rendszer károsságáról és felszámolásának igényéről is jobboldali közgazdászok kezdtek el először cikkezni) nem árt komolyan venni az elképzeléseket. Amelyek közül némelyik egyelőre kifejezetten hajmeresztőnek tűnik. Ilyen az az „alapelv”, amely szerint a társadalombiztosítás megléte okozza a gyermekszám csökkenését.

A kormányzathoz igen közelállónak tekinthető CSAM szerint a mai nyugdíjrendszer ellenérdekelté teszi a nőket: aki több gyermeket nevel, kevesebb nyugdíjban részesül. Ez szerintük csökkenti a generációk közötti egykor természetes szolidaritást. Az időskori ellátást „hagyományos” módon a gyerekszülés teremti meg.

Banyár József (aki a nyugdíjbiztosító főigazgatóságán és az államkincstárban is dolgozott, jelenleg a Budapesti Corvinus Egyetemet jelölték meg intézményként a neve mellett) azt fejtegette, hogy a járulékra nem befizetésként, hanem törlesztésként kellene tekinteni. Az aktív dolgozók számára ez nem alapozhatja meg a nyugdíjat, hanem születésük, nevelésük ellentételezésére szolgálhat. A gyermeknevelést nagyrészt a szülők finanszírozzák, de részben az adófizetők is (például a közfinanszírozott oktatás, az állami kedvezmények). Az arány körülbelül a kettő az egyhez.

Mindenki járandósága csökkenhet

Elképzelése szerint (némi egyszerűsítéssel) nem a nyugdíjak összegében érvényesülne a gyermekek léte. A gyermektelenek fizetnének plusz összeget egy alapba. Ők és az egyébként ide nem fizető gyermekesek is ebből juthatnának hozzá időskori járandóságukhoz. Így megszűnne, hogy a gyermektelen többet tud fogyasztani, mint a gyermekes, vagyis semleges lesz anyagilag, hogy valakinek van gyermeke vagy sem. Ezzel (ebben többen egyetértettek) igazságosabbá válik a rendszer.

A gyermektelenek nyugdíjkorhatára emellett (mintegy kiegyensúlyozásként) 3 évente egy évvel tolódhatna ki. Abban egyébként a konferencián többen is egyetértettek, hogy a nyugdíjkorhatárt általában is emelni kell. A jövőbeli kevesebb járulékfizetés miatt – hangzott el – a gyerekesek nyugdíja is ugyanúgy csökken, mint a többieké.
 

A nyugdíjasok követeléseiről itt olvashat

2021. 05. 13.
Benda József
 

A népességfogyás megállíthatatlannak tűnő folyamata száz éves múltra tekint vissza. Indokoltnak tűnik áttekinteni, hogy a felszínen gyakran a modernizáció, az értékváltozás, a klímavédelem, a női egyenjogúság, karrierigény stb. köntösében megjelenő érvelések mellett lehetnek-e olyan érdekek, amelyek ezt a társadalmi folyamatot meghatározzák.

A népességfogyás megállíthatatlannak tűnő folyamata száz éves múltra tekint vissza. Indokoltnak tűnik áttekinteni, hogy a felszínen gyakran a modernizáció, az értékváltozás, a klímavédelem, a női egyenjogúság, karrierigény stb. köntösében megjelenő érvelések mellett lehetnek-e olyan érdekek, amelyek ezt a társadalmi folyamatot meghatározzák.

Mivel a gyermektelen generációk aránya folyamatosan nő a társadalomban, a családbarát intézkedések elfogadottsága várhatóan csökkenni fog.

Mivel a gazdasági növekedéshez fogyasztás bővülésre van szükség, a gazdasági értéklánc gyökeres újragondolására van szükség. 

A népességfogyást akár egy társadalmi betegség tünetnek is tekinthetjük, amely szemben áll az „Isteni paranccsal”. A fogyatkozás társadalmi méretű önfeladás. Lakmusz, radar, érzékeny műszerfal. Több, egymást követő nemzedék válasza az életfeltételek beszűkülésére. Az ok-okozati összefüggések feltárásához sok évtizedes, történelmi folyamatok megértésére van szükség, amely több tudományterületet fog át.

A közvélemény, az értékrendszer, a kultúra és a termékenységi magatartás változása mögött - nem mindig felismert – komplex hatalmi rendszerek, pénzügyi-gazdasági érdekviszonyok is állhatnak.

Mivel egy százéves folyamatról van szó, célszerűnek tűnik megvizsgálni, hogy a tömegkommunikációban és a társadalompolitikában észlelhető üzenetek mellett/mögött milyen érdekek húzódhatnak meg, amelyek időnként egymásba fonódva a társadalom mozgásterét, perspektívait behatárolják.

Bár ma már Magyarországon egyre inkább a gyermekszületések számának növelése kerül a közpolitika fókuszába, a lassan kibontakozó demográfiai krízist egyelőre még nem tekinthetjük sem elkerülhetőnek, sem megoldottnak.

A masszívan életellenes társadalmi folyamatok feltárásához indokolt lehet ezért rápillantani, hogy vannak-e olyan, tényezők, amelyek a születésszám csökkentésében érdekeltek. Ebben a rövid áttekintésben szemügyre veszünk néhány közszájon forgó, divatos megközelítést, és összefoglaljuk a megoldások irányába ható kezdeményezések mozzanatait.  

Száz éves a feminista mozgalom

A népességcsökkenés folyamata számos ipari országban a XX. elején kezdődött.

A folyamat kibontakozása a század feminista mozgalmaival egyidejűleg történt, úgy a nyugati országokban, mint a Szovjetunióban. A két társadalmi rendszerben a folyamat kissé eltérően zajlott le. „A szocialista modell nem hagyott választási lehetőséget, erővel belekényszerítette a nőket a munka világába.” A nyugati országokban ez a folyamat lassabban zajlott le, és a mai napig tart (Schmidt, 2021).

A nők számára az anyaságot a konyha, a fakanál rabságának kezdték beállítani. Alexandra Kollontaj azt hirdette, hogy „a gyár kiszabadít a konyha rabságából”. A családok megszüntetésének gondolata a Kommunista Kiáltványban merül föl először, „mert teljesen kifejlett alakban ez a család csak a burzsoázia számára létezik” – ami egyszerre jelenti a proletár kényszerű családtalanságát és a nyilvános prostitúciót (Marx-Engels, 1948). Megkönnyítették a válást, az abortuszt.

Az állam egyre inkább átvállalta a családi feladatokat.

Megkezdték a bölcsődék, óvodák, gyermekotthonok építését, az ingyenes iskolai étkeztetés megszervezését, az ingyenes tankönyvek, ruhasegélyek kiosztását (Uo.).

Ezt a programot, a II. Világháború után a volt szocialista országokban is végrehajtották. A „felszabadítási” ideológia köntösében eladott program jól illeszkedett a társadalomátalakítási folyamatokhoz, amelyben a család akadályozó tényezőnek bizonyult.

Nem nehéz az ideológia mögött felfedezni a gazdasági érdekeket. A Szovjetunió tervgazdaságának – ahogy később a volt szocialista országoknak is - a túléléshez minden munkáskézre szüksége volt. A nők is dupla műszakba kényszerültek, akik „felszabadításukat” sok esetben többletfeladatként, emberfeletti teljesítményre kényszerítésként élték meg”.

A rendkívül ügyes marketing csomagolás ellenére a mozgalom mai megjelenési formái is híven tükrözik a pénzvilág érdekeinek fátylát. A Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézete így fogalmazza meg célját: „A nőkben rejlő potenciál nagy része az EU egész területén nincs kiaknázva a nemek közötti nagy mértékű egyenlőtlenségek miatt.” (EIGE,2018) 

„A nőkre nehezedő többes terhelés egyik következménye, hogy megváltozott a gyermekvállalással kapcsolatos felfogás. Az újabb, már egyenjogúsított nemzedékek kezdtek a gyermekre a fogyasztást korlátozó tényezőként tekinteni.

A szovjet modell a család helyett a gyári munkát, amerikai pedig a fogyasztást tette követendő ideállá.

A média és a gazdasági kényszerek által meghatározott környezetben egyre elfogadottabbá vált, hogy – korábban a gyermek – ma már a párkapcsolat, a család is - nem áldás, hanem teher, ami akadályozza a „személyiség kibontakozását”, a fogyasztást, a jövedelem felélését.

A szerző a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztályának elnöke, a Gyermek és Családbarát Magyarországért Alkotó Műhely vezetője

Forrás: növekedés.hu

2021. 04. 20.
 

Forrás: katolikus.tv

2021. 04.
Benda József
 

Összefoglaló a kerekasztal beszélgetésről

A Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya 2021. március 22-én A „Láthatatlan munka” címmel online kerekasztal beszélgetést szervezett. A beszélgetés résztvevői voltak: Horváth Júlia Borbála kulturális antropológus, Szép Katalin statisztikus, Gál Róbert társadalomkutató, valamint Benda József. A moderátor Tóth Pál Péter demográfus volt.

Az összefoglaló elolvasása

2021. 04. 19.
Mádi László
 

A FELTÉTEL NÉLKÜLI ALAPJÖVEDELEM LEHETŐSÉGEI ÉS KÖVETKEZMÉNYEI

Először a közgazdászok között, de lassan már a politikában és a társadalomban is slágertémává vált a garantált vagy feltétel nélkül adott alapjövedelem koncepciója. Bár nem ugyanolyan technikával, de lényegében elvben hasonló módon zajlik jelenleg az úgynevezett helikopterpénz szétosztása – erre gigantikus mértékben, mintegy 1900 milliárd dollár kiszórásával a koronavírus hatásainak enyhítése céljából a Biden-adminisztráció jóvoltából került sor a napokban meghozott törvény révén.

A lényeg mindkét esetben a vissza nem térítendő ingyenpénzosztás. A különbség az, hogy az Egyesült Államokban a pénzosztás egyszeri döntés eredménye (bár korábban – még Trump alatt – mintegy 4000 milliárd dollárnyi pénzt egyszer már kiosztottak), míg a feltétel nélküli alapjövedelem havi rendszerességgel, alanyi jogon járó, állami költségvetésből származó juttatás lenne. Bár a közelmúltban elindított finnországi kétéves, kétezer fős kísérletet nem övezte nagy siker (pedig az északi jóléti állam anyagi helyzete miatt ideális terep lenne erre), a spanyol kormány a napokban döntött mintegy egymillió családnak juttatandó garantált összeg biztosításáról. S bár ez a döntés még mindig nem a minden családnak feltétel nélkül adandó totális modellnek felel meg, de afelé haladunk… Egyesek már azt vetítik előre, hogy néhány évtized múlva ez lesz általános a világban. Abban igazuk van, hogy az automatizáció, a digitalizáció, a robotizáció rengeteg munkahelyet fog megszüntetni, de vajon az a jó megoldás, hogy mindenkinek kvázi garantált megélhetést nyújtunk állami forrásból? Jól ismerjük azt a magyar szólás-mondást, mely szerint nincs ingyenebéd. De ezentúl más, alapvető problémák is felmerülnek a koncepcióval kapcsolatosan.

A közgazdászok, majd a politikusok a szociá­lis szempontokon túl azért találták ki a mindenki jogosulttá tételét, mert akkor nem szükséges egy bonyolult és költséges (és persze vitatott) elbírálásrendszer és adminisztráció sem arra, hogy el lehessen dönteni, hogy ki kap és ki az, aki nem kap ebből a pénzből. A közgazdászok eredeti elgondolása alapján ugyanakkor megszűnne lényegében minden szociális juttatás, támogatás, mert a garantált minimáljövedelem kiváltja ezeket.

A döntés mögött meghúzódó alapkérdés, hogy tudunk-e célzottan, a valós szociális igényeknek megfelelően, s nem nagy bürokráciával szétosztani támogatásokat vagy nem.

A másik alapvető filozófiai, illetve társadalom-lélektani kérdés, hogy vajon jót teszünk-e az embereknek akkor, amikor saját erőfeszítésük nélkül kapnak akkora havi juttatást, hogy abból meg tudnak élni. A finn kezdeményezés kudarca nem kismértékben ezért következett be, mert a kísérlet nem járult hozzá az programba bevont emberek foglalkoztatási helyzetének javulásához. Ha ugyanis nem egy teljesítményelvű, illetve munkaközpontú világot építünk, akkor vélhetően a passzivitás, a másoktól elvárt követelőzés kultúrája lesz jellemző. Ez pedig nem a fejlődéshez, az aktív alkalmazkodáshoz, hanem előbb-utóbb a „nekem jár”, illetve a „szánkba repülő sült galamb” jól ismert gondolkodás tömegessé válásához vezet.

A másik alapvető gond, hogy a baloldalon hitt vélekedéssel szemben az igazság az, hogy az állam pénze nem senkié. Minden kiadást előbb vagy utóbb, de bevétellel kell fedezni. Láttuk, hogy a „Több pénzt az embereknek, több pénzt az önkormányzatoknak” 2002-es szocialista választási szlogenje, majd annak megvalósítása hová – államcsőd közelébe – vezetett! Ha az állam nem vet ki ­óriási többletadót – amivel pedig durván visszaveti az aktivitást –, akkor vajon honnan lesz annyi pénz, hogy a rászorulók addigi ellátásait meghaladó mértékben részesüljenek a költségvetési forrásból, de a nem rászorulók is megkapják ugyanezen támogatást? Ez nyilván csak az államadósság terhére tehető meg. Az államadósságot azonban kamatostól vissza kell fizetni, azaz hosszabb távon csak az a modell tartható fenn, amelyiknél a bevételek fedezik a kiadásokat. Így borítékolható, hogy belátható időn belül nem lesz meg a garantált alapjövedelemhez szükséges fedezet még a gazdag országokban sem. Kevésbé jómódúak­nál pedig még akár az is előfordulhat, hogy a rendszer bevezetése esetén az egyéb szociális juttatások megszűnése miatt éppen a rászorulók járnak majd rosszul: a mindenkinek járó juttatás összege az ő esetükben nem éri el az addig megkapott támogatások értékét.

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve – tartja a magyar közmondás. Azonban a magyar társadalom, a magyar emberek felelősségteljes megközelítést érdemelnek – azaz nem célszerű őket felelőtlen kísérletekbe bevonni.

Nekünk itt és most a gazdasági felzárkózás a célunk. Az, hogy az erőforrásainkkal, lehetőségeinkkel tudjunk jobban élni, azokat aktívan kihasználni, többre jutni. A felzárkózáshoz pedig az kell, hogy többen, jobban, szervezettebben, magasabb szinten, kreatívabban tudjunk működni, létezni, dolgozni.

Egy területet, egy személyi kört látok, ahol a leírtak ellenére indokolt lenne a nagyobb támogatás. Ez a kör pedig a főállású sokgyermekes anyák, illetve családok csoportja. Ők azok, akik a drámai demográfiai helyzetünk ellenére úgy vállalnak, vállalnának nagycsaládos létet (három vagy annál több gyermeket), hogy ezek a gyermekek otthon nevelődve megfelelő gondoskodással, törődéssel, illetve szerető-nevelő közegben tudjanak hasznos tagjaivá válni a magyar társadalomnak. Ez a kör három gyermek után, a legkisebb nyolcéves koráig jelenleg a minimálnyugdíj összegét kapja kézhez – ami évek óta 28 500 forint. Nem világos, hogy a juttatás összege milyen okokból van összekötve a minimálnyugdíjjal, mint ahogy az sem, hogy miért éppen annyi, amiből egyetlen gyermek havi étkezése sem fedezhető.

Ugyanakkor látni kell, hogy a meghozott nagy volumenű és kiterjedt magyarországi családtámogatási eszközrendszer ellenére a gyermekszám nem emelkedett hazánkban erőteljesen. Az elmúlt néhány évben született gyermekek száma a Magyar Nemzeti Bank számításai szerint csak egy 6,5-6,8 milliós országra lenne elég. Így az általános ösztönzők mellett sokkal inkább egy olyan célzott programmal kellene előállni, mely arra a mintegy 15-20 százalékos rétegre – zömében középosztálybeli és konzervatív gondolkodású fiatalokra – koncentrálna, akikben megvan az elkötelezettség és a motiváció a nagycsaládos életre. Ráadásul ők nem ingyen kapnák ezt a támogatást: a szakemberek által láthatatlan munkának nevezett foglalatosságuk végzésével a gyermeknevelésben és a háztartások vitelében rendszeres, napi sokórás munkát végeznek – jelenleg minimális anyagi támogatás fejében. Erre vonatkozó számítások alapján a láthatatlan munka a GDP több mint harminc százalékát teszi ki, s a pénzzel nem honorált munkavégzésnek jelentős része gyermekneveléssel kapcsolatos tevékenység.

Szakmai körökben már ismert ennek a problémának egy kidolgozott megoldása, ez pedig a hivatásos szülők (hiszük) életpályamodell. Ennek a programnak a segítségével a jól körülhatárolandó és a hazánk jövője szempontjából aranytartaléknak számító családokat kellene garantált jövedelemmel „megkínálni”.

Országunk versenyképessége ugyanis jelentős részben attól is függ, hogy hányan vagyunk s hányan leszünk. Kína nagyrészt azért közelítette meg gazdasági téren az Egyesült Államokat, mert – a látványos fejlődése mellett – nagyon sokan vannak. Én már akkor elégedett leszek, ha nem is leszünk nagyon sokan, de elegen!

A szerző közgazdász, főiskolai tanár

Forrás: magyarnemzet.hu