Opponensi vélemény

 
 

A Hivatásos Szülők program(HISZÜK)

 

KREATÍV MEGOLDÁSOK A NÉPESSÉGFOGYÁS MEGÁLLÍTÁSÁRA II. című anyagról

 
 
 
A tanulmány szerzői egy igen súlyos, népesedési helyzetünkkel összefüggő, jövőnket meghatározó probléma, gond, a népességfogyás megállítására tesznek javaslatot.
 
A javaslat újszerű, eddig fel nem merült módon közelíti meg a régóta magunkkal cipelt problémát és az eddigi próbálkozások helyett gyökeresen új megoldások felkutatását tartják szükségesnek.
 
Az anyagot olvasva elgondolkodtató, hogy az 1945 utáni években – a Ratkó-féle abortuszt tiltó törvény kivételével – ,lényegében 1970-es évekig  a népesedés kérdése miért esett ki mind a politika, mind a közvélemény figyelméből. Ez annál is inkább elgondolkodtató, mert nem mondhatjuk, hogy figyelmeztető „szavak” nem hangzottak volna el. Ezek közül csupán kettőre hivatkoznék. Az egyik a két világháború között, 1932-ben, a másik pedig 1959-ben fogalmazódott meg.
 
1./ A trianoni összeomlás után a demográfusok a népesedési folyamatok kóros elváltozására utaló szimptómákat felismerték. Véleményüket a következő képen fogalmazták meg:
„1920-ban megfigyeltük, hogy (a születések számának csökkenése – TPP) az óvodákat néptelenítette el), 1930-ban már a középiskolák alsó osztályaiban maradtak üresen a padok.”[1]
S mindebből arra következtetésre jutottak, hogy 1940-ben majd a fiatalok száma lesz kevesebb s ez a tendencia folytatódik tovább a késő öregkorig. A kiesett népesség pótlásának kiegyenlítődésére szerintük egy emberöltő sem lesz elegendő.[2]
S valóban, akkor még nem sejthették, hogy egy emberöltőnél rövidebb idő múlva egy újabb vérzivatar közeledik: a II. világháború közel egy milliós embervesztesége, majd nem sokkal később az 1956-os kirajzás lehetetlenné tette.
 
2./ Az másik „jajkiáltás” 1959-ben hangzott el. Ekkor a demográfusok az 1980-ban bekövetkező termékenységcsökkenés és a magas halandóság várható következményeire: a népességfogyásra felhívták a politikusok figyelmét.[3] 1959-ben azt azonban annak ellenére nem ismerték fel, hogy nem valami új folyamattal állnak szembe, hiszen az egyes születési évjáratok reprodukcióját vizsgálva egyértelműen megállapították, hogy a születések száma a generációk reprodukcióját már az 1930-as évek második felében született női népesség sem biztosította.
Amennyiben pedig az elmúlt évek törekvéseitől eltekintünk, akkor népességfogyás kérdése végül is majd csak az 1970-es években, s egy másfél évtizedes „pangás” után az 1990-es években került újból az érdeklődés előterébe, s ha nem is konzekvensen és átfogó jelleggel, de állami szinten kísérletet tettek a népesedési helyzet javítására.[4]
Mindezeket azért tartottuk szükségesnek megjegyezni, mert a HISZÜK program elfogadása, gyakorlatba történő megvalósítása ennek a mélyebben fekvő, múltunkba gyökerező nemzeti gond megoldását ígéri. Ahhoz, hogy ez valósággá váljon:
„Egyszerre kell megteremtenünk a gyermekvállalás gazdasági, szervezeti-strukturális, kulturális és társadalom-lélektani feltételeit. Ma még a kezünkben tartjuk a megoldáshoz vezető eszközöket, de holnap már elsodorhat az ár.”
olvashatjuk a dokumentumban.
 
A javaslat készítőinek fontos felismerése, hogy a legnépesebb korosztály két éven belül kilép a szülőképes korból s azt követően a már ma is súlyos válsághelyzetből való kilábolásra, s a népesedési helyzet jövőbeni megalapozására, paradigmaváltásra aligha lesz lehetőség. Az idő azonban halad, a helyzet – mivel a dokumentum megfogalmazása óta eltelt egy esztendő – megváltozott és már csak egy korosztály tartozik még a legnépesebbek közé. A „tegnapi” negyvenéveseitől pedig (a náluk idősebbekről nem is beszélve) egyre kevésbé várható el, hogy a következő években egy-két vagy három gyermeket szüljenek. A javaslat elkészítése óta eltelt idő pedig tovább szűkítette a paradigma váltás lehetőségét. Nem is beszélve arról, hogy a javasolt átfogó, komplex program megvalósításához jelenleg nincs meg a szükséges akarat, de ha még meglenne is akkorra, amikorra a javaslat valósággá válna a ma még legnépesebb két korosztály lényegében véglegesen maga mögött hagyná az elmulasztott gyermekvállalási lehetőségeiket.
A javaslattevők a népességfogyás okát, némileg leszűkítve, leegyszerűsítve:
– az 1950-es évektől megvalósított női munkavállalás kiterjesztésében, illetve
– a jövő generáció felnevelési költségeinek családokra történő terhelésében ragadták
   meg.
A fenti okokból arra következtettek, hogy egyrészt a felnövekvő nemzedékek egy része lelkileg súlyos sérülést szenvedett, másrészről pedig a családok nem kellő mértékű támogatása következtében az újabb gyermek vállalása a családok elszegényedéséhez járult hozzá.
 
A fentiekből logikusan következik, hogy a javaslattevők szerint a megoldást e két feltételrendszer megváltoztatásában, a korábbi állapot helyreállításában vélték felfedezni. S ehhez a jó házasságok, a szeretet-családok (lélektani és gazdasági) működési feltételeinek megteremtését (sok esetben újratanítását) látják szükségesnek. A reprodukcióhoz szükséges szintű átlagos termékenység elérését pedig a szándékosan gyermektelen, vagy csak egy gyermeket vállalók ellensúlyozására pedig azon nők számára, akik három, négy vagy akár több gyermeket is vállalnának a Hivatásos Szülők státusz biztosítását tartják szükségesnek.
 
A kitűzött cél, hogy „ a személyes érdekeket is szinergiába tudjuk hozni a nemzet egészének érdekeivel, ilyen módon helyreállítva a magánélet és a közjó viszonylatában évtizedekkel ezelőtt megbomlott egyensúlyt” –  minden támogatást megérdemel. Jól látják, hogy még abban az esetben sem biztosított a hazai népesség egyszerű reprodukciója, a népességfogyás megállításáról nem is beszélve, ha valamilyen csoda folytán a termékeny korban élők családonként átlagosan a 2,1-es arányt elérnék. Éppen ezért úgy látják, hogy a„nemzet fennmaradásához ... szükség van olyan családokra is, akik abban találják meg életük megvalósítását, ha sok gyermeket nevelnek fel.” Ennek megvalósulása érdekében pedig azon családok számára, amelyek élethivatásuknak a gyermeknevelést tartják egy olyan vonzó életpálya modellt javasolnak, amely „alkalmas lehet, a társadalom minőségi reprodukciós szükségleteinek, a szülők személyes igényeinek és a társadalom számára nyújtott hatalmas erőfeszítéseinek elismerésére.” Nyugodtan kijelenthető, hogy a gyermeket, gyermekeket nevelő családnak népesedésünk mai helyzetében minden támogatást meg kell kapnia.
A koncepció alapvetően a három vagy annál több gyermek vállalására épül. Abból indulnak ki, hogy három gyermek felnevelése az egyik szülő, öt gyermek fölött pedig a gyermekek nevelése már  mindkét szülő teljes munkaidejét kitölti s ezért a „munkáért” versenyképes fizetést kell kapniuk.
 
A jövő generációjának világra hozatala és egészséges felnevelése nemes cél, s ezért, a dokumentummal egyetértve mindazoknak, akik gyermeket nevelnek, vagy a „honvédelem” és „nemzetépítés” érdekében belső indíttatásból a Hivatásos Szülők státuszát vállalják a legmagasabb megbecsülésben kell részesülniük.
 
A feladat nem csekély, mert például 2016-ban 93 063 gyermek született és 127 053 honfitársunk halt meg: azaz mintegy 40 ezer (pontosan 33 990) fővel lettünk kevesebben. Abban az esetben pedig a fenti veszteséghez hozzászámítjuk a huzamosabb ideig vagy a véglegesen külföldre távozókat, akkor az évenkénti hiány a születések és halálozások különbségénél még jelentősebb. Mindezek mellett nem feledkezhetünk meg arról, a dokumentum készítői tisztában vannak azzal, hogy 2017-től kezdődően a női korosztály tagjainak létszáma évről-évre növekvő mértékben csökken, azaz egy kisebb létszámú szülő korban lévő népességnek nemcsak a fentiekben jelzett veszteséget kellene pótolnia, hanem az összeszűkülő létszámukból következő születés kieséseket is.
 
Kérdés az, hogy attól a női korosztálytól, amely egy szűk évtized elteltével mintegy 57 ezer fővel lesz a jelenleginél kevesebb elvárható-e, hogy a természetes és a tényleges fogyás miatt bekövetkezett veszteséget pótolják?
 
Megítélésünk szerint a szülőképes korosztályhoz tartozók létszámának jelentős csökkenése, a szülési kedv alacsony szintje, az indokolatlanul magas halálozás és az ország vándorlási vesztesége bevezetése mellett a Hivatásos Szülők programjának azonnali bevezetése sem teszi lehetővé, hogy a fenti kérdésre igennel válaszoljunk. Magyarán az évenkénti veszteség pótlásához a termékenység olyan jelentős emelkedésére lenne szükség, amilyent a jelenlegi feltételeink mellett elképzelhetetlennek tartunk.
 
Az opponens messzemenőleg egyetért a Hivatásos Szülők program megvalósításával, de ahhoz, hogy a program a népességfogyás megállításában meghatározó szerepet játszhasson a következő évtől minden évben minimum 60 ezer olyan anyának kellene lennie, aki az év végére legalább egy gyermekkel járulna hozzá a népességlétszám növeléséhez. S annak, hogy ez megvalósulhasson minden évben (amennyiben a jelenlegi születések és halálozások számát állandónak tekintjük) 60 ezer anyának legalább egy gyermeket kellene világra hoznia. Tehát az első alkalommal programot vállalóknak a következő évben a második gyermeküket is világra kellene hozniuk, ha pedig nem, akkor a második gyermek „elmaradásából„ származó hiányt a programba újonnan belévő anyák számának növelésével kellene pótolni.
 
Megismételjük, hogy a tervezett program minden támogatást megérdemel, s ha megvalósul remélhetőleg a népesség csökkenés némileg mérséklődni fog, ahhoz azonban, hogy a programban megfogalmazott cél, a népességfogyás megállítása reálissá váljon egy teljesen új szemléletmódra, társadalmi közmegegyezésre, a parlamenti pártok egységes állásfoglalására, a rendelkezésre álló eszközök gyermekvállalásra történő átcsoportosítására lenne szükség.
 
Tóth Pál Péter
Budapest, 2017. november 15.
 


[1]          Magyar statisztikai közlemények, 1932.
[2]             Feltételezem, hogy a demográfusok idézett megállapítása emelte a népi írók figyelmébe a népesség fogyását. Ebben a kérdésben az egyik meghatározó írás Illyés Gyula tollából származik. Lásd:Illyés Gyula: Pusztulás Úti jegyzetek. Észak-Baranya, 1933. július Megtalálható: epa.oszk.hu/00000/00022/00562/17577.htm
[3]             Lásd: Dokumentumok a magyar demográfia múltjából. Demográfia, 1990. 1–2. 129–137. o. A levelet Péter György a Magyar Statisztikai Hivatal akkori elnöke küldte Fock Jenő részére.
[4]             Lásd: Fekete Gyula: Véreim, magyar kannibálok! Vádirat a jövő megrablásáról című könyvét (nepesedes.hu/drupal/node/67), illetve a Népesedés és népesedéspolitika tanulmányok című tanulmánygyűjteményt. (Szerk.: Cseh-Szombathy László – Tóth Pál Péter. Budapest: Századvég Kiadó, 2001, 534 p.)