A teremtés misztériumának egyik lényeges üzenete, hogy a munkát nem csak a magunk számára végezzük, hanem szolgálunk. Nem csak mi élvezzük a gyümölcsét, hanem mások — gyermekeink, családjaink, közösségünk, nemzetünk. Mások számára készítjük elő, ápoljuk, érleljük, és nem a miénk lesz „az aratás”.

Ez a misztérium leginkább az anyaságban, a családban, a teremtő-alkotó munkában jelenik meg közvetlenül, és megjelent a mi munkánkban is, mindannyiunk örömére.
Köszönettel tartozom ezért minden alktotótársamnak.

Fontos volt megértenünk, hogy a sors végzetének kell-e tekinteni a meglehetősen provokatív és egyre veszélyesebb méreteket öltő népességfogyást, vagy felfedezhető-e egy olyan törésvonal, amikor ez megindult, és így pontosan láthatók az okok és a következmények, amire felépíthető a gyógyulás útja.

Évszázadokon keresztül volt egy működő társadalmi modell, amely a népesség gyarapodását biztosította. Látható, hogy nagyjából száz éve indult meg a csökkenés, ami Magyarországon a kommunizmus bevezetésével teljesedett ki, hiszen 1954-től nyolc év alatt nagyjából feleződött a gyermekszületések száma. Ennek pedig konkrét oka van: a nők munkába kényszerítése, aminek a generációkon átívelő hatása a mai napig érezhető (az „egyenjogúság” és a „felszabadítás” ideológiájába csomagolva).

Amit találtunk, az meglehetősen sokkoló. A folyamat okait be tudtuk azonosítani, és a megoldás elvi lehetősége is nyitva áll. A kérdés tehát nem az, hogy van-e megoldás, hanem az, hogy meg tudjuk-e találni a megvalósításhoz vezető utat, hogyan tudjuk, lehetséges-e visszaterelni az országot az élet, a keresztény kultúra gyökereihez.

Álláspontunk világos.Nem újat kell kitalálni, és kísérletezni a lehetetlennel, hanem visszanyúlni a működőképes társadalmi modellekhez, és a lényeges, éltető elemek megőrzésével hozzáigazítani a kor követelményeihez. Az életszerű működés a generációk fonódó együttműködésének egyensúlyán alapul. Megvan mindenkinek a nélkülözhetetlen szerepe az élet fenntartásának folyamatában. Egyik generáció, vagy társadalmi réteg sem növelheti a jóllétét, a szabadságát egy másik nemzedék vagy réteg rovására, mert fölemészti a társadalom egészének a jövőjét. A következő nemzedék csak azzal tud gazdálkodni, azt tudja tovább adni, amit az előzőtől örökségbe kapott. Emberi minőségben, személyes törődésben, szeretetben, gondolkodásban.

A mai tudomány és civilizációnk, azsidó-keresztény európai kultúra hordozója és legfontosabb értéke az ember, akinek különös gonddal épül, építhető föl a személyisége. Ennek nélkülözhetetlen védőburkát a szeretet-család, és a fogantatástól megvalósuló szeretet-kapcsolatok adják, amelynek kitűntetett időszaka az élet első éve. Meg vagyunk győződve arról, hogy maa nemzeti megmaradás kulcskérdése, a legfontosabb társadalmi feladatunk a szeretet családok becsületének, presztízsének, történelemformáló szerepének helyreállítása.

A pszichológia és a neurológia tudományának álláspontja világos és egyértelmű. Ha egy újszülött életének első meghatározó kapcsolatában azt éli meg, hogy az édesanyja minden idegszálával rákapcsolódik, és képes őt gondozva, ápolva bevezetni az emberi kapcsolatok öröm és bizalomteli világába, akkor belőle is egy szeretetre és bizalomra épülő, értékorientált és az utódgondozásra nyitott személyiség válhat. Képes lesz ezt az attitűdöt másoknak is tovább adni (testvéreinek, családjának, a tágabb közösségnek, majd felnőve az utódainak, a környezetének, az élő és élettelen természetnek).

Emellett – a hogy a legújabb agykutatásokból ezt bizonyítják – agyidegpályáinak fejlődése is más utat jár be: érzelmi, intellektuális, társas és spirituális intelligenciája erőteljesebben fejlődik, mindamellett lelki és fizikai egészsége, életperspektívái is jelentősen megelőzik a kevésbé támogatott társaiét.
 
A zavarodottság legfőbb oka talán az, hogy mi tudósok legtöbbször a részletekre koncentrálunk, nagyon precíz számításokat végzünk, közben pedig figyelmen kívül hagyjuk a magasabb összefüggéseket. Erőfeszítéseinket és reményeinket egyszerre csupán egyetlen tényezőre összpontosítjuk, túlzottan leegyszerűsítjük, figyelmen kívül hagyjuk a természet, a társadalmi élet komplexitását, nem tudjuk módszertanilag kezelni a társadalmi folyamatok összetettségét. Mint láttuk — erre egyetlen szaktudomány nem is lehet képes.

Arra figyelünk például, hogy az édesanyák szeretnének mihamarabb visszamenni dolgozni, hogy ne veszítsék el a munkahelyüket, ne essenek ki a „karrierből”, és ezért ebben akarjuk őket segíteni. Pedig „a nők” sokfélék, és nem ugyanazt akarják. Egy részük első sorban szeretetre, elismerésre, társadalmi kapcsolatokra vágyik, és ez fejeződik ki a munkahely megtartásának igényében, más részükbiztonságra amit a fizetéséből remél, még ha ezt a két-három műszakos rabszolgamunka biztosítja a számára, a harmadik részük pedig egyszerűen csak a családjára, sok gyermekkel. Ezt, vagyis a természetes életrend iránti igényt nem akarjuk észrevenni, mert évtizedeken keresztül azt sulykolta belénk a média, hogy a nők a munkában tudják magukat kiteljesíteni, az a női egyenjogúság, és kibontakozás záloga.
 
Tehát ha egyetlen szemszögből, egy szűk perspektívából nézve tanulmányozzuk a népességmegmaradás témáját és széleskörű következtetéseket próbálunk levonni a munka-család majd a férfi-női szerepek összehangolásával, a rész-, és rugalmas munkaidős foglalkoztatással kapcsolatban, nem csak hogy a következtetéseink lesznek ellentmondóak, és hiába várunk (évtizedek óta) az eredményre is, még össze is zavarjuk a politikusokat, következésképpen a társadalom is egyre zavarodottabb lesz, és lemond az élet kibontakozásnak lehetőségéről, függőségi pótszerekbe menekül.

Mindazonáltal kollégáimmal együtt óvatosan szerkesztettük meg hipotéziseinket, precízen ragaszkodtunk a módszertanhoz, és igen óvatosan interpretáltuk eredményeinket.

Hatalmas ellenérdekeltségre számítunk mind itthon, mind külföldön, hiszen a koncepció lényege, hogy a profit orientált társadalmi működési folyamatok helyett egy család-, és szeretet orientált társadalmi működési modell irányába kell elindulnunk. De mivel a pénzvilág és a profitszerzés átitatja a társadalmi működés egészét, nem számíthatunk egy gyors megoldásra. Az idő előre haladtával azonban egyre többek számára válik majd világossá, hogy választani kell az élet és halál kultúrája között.
Mivel ez utóbbi rendkívül szövevényes és rejtett módon épült be az értékrendbe, a társadalmi működési folyamatokba, ideákba, életstratégiákba, és sokak számára ma már természetes.

Az eredmény a sok félrevezetés, félreinformálás, hamis öntudat, önpusztító életmód, aminek az átalakítása egy lassú, de nagy fokú megértést és tudatosságot igénylő, igen nehéz folyamat.

A feladat tehát a szenvedő, pusztuló, elmagányosodott, célját vesztett, kényszercselekvésekben és függőségi rendszerekbe, kábulatba menekülő embertömeg pillanatnyi túlélési ösztönének, vagy a megszokás nyugalmának egy magasabb tudatossággá való átalakítása, nem beszélve a profit vagy hatalom orientált réteg szervezeti struktúráinak lassú reagálásáról.

Meggyőződésünk, hogy a magyar nemzet jövője a csecsemő gondozás majd a gyermeknevelés minőségének függvénye.

És nincs más eszközünk, csak a jövő generáció egészséges fejlődésébe vetett evangéliumi örömhír,a teremtés misztériumának egyik lényeges üzenete. A munkát nem a magunk számára végezzük, hanem szolgálunk. Nem mi élvezzük a gyümölcsét, hanem mások — gyermekeink, családjaink, közösségünk, nemzetünk. Mások számára készítjük elő, ápoljuk, érleljük, és nem a miénk lesz „az aratás”. A dolgunk: Isten teremtett világának a szolgálata, amely leginkább az anyaságban, a családban, a teremtő-alkotó munkában jelenik meg közvetlenül, ha ennek a feltételeit meg tudjuk teremteni, mindannyiunk örömére.

Ez zsidó-keresztény hitvilágunk és kulturális örökségünk egyik legfontosabb üzenete, amelyet évszázadok óta megünneplünk évről évre Karácsonyunk napjaiban. Ennek a folyamatnak a társadalmi méretű újrateremtése a feladatunk, amelynek tervezését elkezdtük.
 
Tisztában vagyunk vele, hogy nem kerülhető el a legszélesebb értelemben vett tömegek beavatása, de nem a probléma megértése miatt, az csak a felelős vezetők számára fontos, sokkal inkább megteremteni számukra a normális, nyugodt és termékeny élet lehetőségét. Minden bizonnyal óriási változást fog hozni a következő évtizedekben a közgondolkozás számára. Az első reflexes elutasítást követően, miután már minden lehetséges alternatívát kipróbáltunk, és megbizonyosodtunk arról, hogy nincs más út, akkor várható a program szélesebb körű elfogadása.
 
 
Lehet, hogy tévedünk?
Talán igen. Talán nincs is népesedési krízis.
Vagy van, de nem baj, nincs vele dolgunk.
Vagy van ugyan, de nem ismerjük az okát/okait.
Vagy ismerjük az okát, de megtartjuk magunknak
Vagy nem tudjuk a megoldást.
Vagy tudjuk a megoldást, de nem merjük felvállalni,
Vagy azt hisszük, hogy mások másként gondolják.
Vagy nem gondolják másként, de nem merik elmondani, mert félnek a népszerűtlenségtől, az ellenséges indulatoktól.
Vagy van krízis, szembe nézünk a helyzettel és fölkészülünk, egymást támogatva alkalmassá válunk a megoldására.